Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - KRITIKA - Tóth Károly: Legvégső (formai) (ön)leszámolás

volt. Ez az a valami, amelyről a nemzeti közösség úgy vélekedik, hogy ha elveszíti (néha csak a módosulását is így éli meg), önmagát veszíti el általa. Grendel eredetien ismeri fel, hogy ha az irodalom eszközeivel kíván szólni a nemzetiség létkérdéseiről, e kultúrát kell megcéloznia. Természetesen azonnal e kultúrát képviselők-alakítók-ápol- gatók-létrehozók házatájára téved, mint az irodalom eszközeivel már megragadható valamire. Mert hát mitől függne egy kultúra, ha nem annak létrehozóitól, őrzőitől stb. És kik lennének ők, ha nem az irodalmat, kulturális életet irányító értelmiség? Grendel már itt eljut önmagához mint íróhoz, és a felismeréshez, hogy ha komolyan akarja venni a fentieket, önmagát sem hagyhatja ki közülük. De még túl friss a felismerés, még kivár, mérlegel, hogy a Galeriban azután elszánja magát.

Ha Grendel szociológus lenne, és egy szociológiai munkában kellene szólnia e „rétegről”, beleértve önmagát is, csak „groteszk szociológiát” tudna írni (ha egyáltalán lehetséges ilyen meghatározás). Hosszas tanulmányozás után arra a csöppet sem meglepő következtetésre jutna, hogy e „réteg” szociológiai képe leginkább egy vidéki kocsma szociológiai rajzához hasonlatos, két nagyon fontos eltéréssel: 1. Hogy itt a kijózanodásban rejlő erkölcsi felelősségreébredés lehetősége nem adott, mivel nem jöhet létre kijózanodás (így az a kérdés, hogy ha mégis, akkor ki ébredne rá felelősségére — eleve felesleges). 2. Hogy maga a szociológus sem bújhat a szellemiség (a tudomány) józanságot sugalmazó palástjába, hiszen ezt a ruhadarabot éppen vizsgált alanyai szövik és varrják. Ez a fajta hangvétel meg is jelenik Grendel regényeiben, mind a háromban, a groteszk ábrázolásmód is ekkor csillog a legjobban, e csillogás azonban felszínességet takar. Nem az ábrázolás felszínes, ó, nem, hanem az eredeti logikai sor, a kiindulási axiómák. A kultúra ugyanis nem azonos alkotóival-hordozóival. És legyen bármily sajnálatos, semmiképp sem azonos magával az értelmiséggel; bár tagjainak mindennapi megalkuvásai (Áttételek] foltokként megjelennek is e kultúra nemes vásznán, azért még e kultúra — ahogy mondani szokás — önálló léttel bír. A kultúra hordozója-alakítója maga a közösség is, sőt!... Grendel idejében meglátja ezt, és nem is enged túlságosan a jelzett groteszk csillogás csábító erejének. A közösséget is mérlegre teszi. De kénytelen ráébreni, hogy egy ponton a közösség is, az értelmiség is félelmetesen hasonló (ha nem is azonos) vonásokat mutat, a felelősség kérdésében. A felelősség kérdése pedig az önazonosság kérdése is egyben. Grendel belátja, a kérdésfeltevést önmagánál kell kezdenie.

Grendel, mint ez látható, végig a közösségről, a nemzetiségről beszél. Áttételek című könyve az önleszámolás, az önszembesülés, az önazonosság kérdésének felvetésével lényegében összegezi ezt az utat. Szintézis jellege abban áll, hogy egy személyben sűríteni tudja mind az egyén, mind a csoport („réteg”), mind a közösség láncolatát, illetve mind az egyéni, mind a csoport-, mind a közösségi felelősséget. Első két regényének horizontális metszete vertikálissá lesz, az énnek immár nincsenek számbeli követelményei, pusztán mélységbeliek.

Ebben a megközelítésben tehát a groteszk, az ironikus, a gunyoros, az itt-ott cinikus grendeli ábrázolásmód kettős színezetet kap. Részint felszínességére, irodalmi divat voltára vetítődik fény, részint arra, hogy regényeibe egyre inkább átgondolt stiláris elemként épül be. Mint ilyen lényegében ama bizonyos bölcseleti oldal ellenpontozója, amely nélküle esetleg szárazzá válhatna. Ahol ilyen veszély nem fenyeget (mint az Áttételek monológjában), ezek az elemek háttérbe is szorulnak.

Nemzetiségről lévén szó, e tájékon egy másik elem is lét-elemként szokott tételeződni: a népi, a folk elem. A közösség mindig népként, mint értékkategória népiként jelenik meg. Egy író, és főleg egy nemzetiségi író számára ez akár végzetes is lehet. Grendelnél a nép nincs jelen. A nemzetiség mindig közösségszámba megy, ezzel eleve kijelölve az értékhatárokat. E közösség székhelye sem a vidék, hanem a város, a népiség, ha meg is jelenik (mint a vidéki származású értelmiségiek esetében), mindig a város marad a döntő, mely őket mintegy fölzabálta.

Visszatérve eredeti gondolatmenetünkhöz, annyit kell leszögeznünk, hogy az antiíró megnevezés annyiban jogosult, amennyiben Grendel a nyolcvanas években korszerűen nyúl témáihoz, megbontva bizonyos tartalmi és formai irodalmi tradíciókat, mondhatni tabukat.