Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - KRITIKA - Tóth Károly: Legvégső (formai) (ön)leszámolás

Az egyán felé vezető út Grendelnél tehát a nemzetiségi lét mélységeibe vezető üt is egyben. Az Áttételekről szólva nem lehet nem szólni arról, hogy bár ez a regény jut a három közül a legmélyebbre, mégis bizonyos visszakozást, megtorpanást is jelent. Arról a bizonyos leszámolás, önleszámolás fogalmának a hiányáról van sző. Még mielőtt Grendel hőse eljuthatna eddig a pontig, az író láthatóan visszakozást parancsol neki. Az Áttételek zárójelenetéről van szó. A személyiségének, önadekvátságának keresésében oly mélyre sodródott én egyszeriben megáll a keresésben. Hatalmas út áll mögötte, sejtjük, már egész rövid szakasz lehet csak előtte, de hirtelen támadt reménye megfoszt bennünket ezen útszakasz élményétől. Pedig felkészültünk, talán a legrosszabbra is. Nincs utalás a regényben e megtorpanás miértjére, pedig az a bizonyos realizmus megszakadt. Csak találgatni lehet, meg annyit mondani róla, hogy az utolsó jelenet e „katarzisba” fúló felengedése hatásszerepén túl aligha illeszthető a regény egészébe. Mert a fohász, hogy hősünk végre talán megtisztulást nyerhet, hatását ugyan eléri, de amennyire félreérthetetlen, annyira érthetetlen is a motivációja — a fiú hazatérte. Az ilyenfajta fohász kimondására több hely is kínálkozik a regényben, lehetett volna ilyen Ágnes vagy a főszerkesztő bizalmaskodó hangja, esetleg a szerkesztőségi asztal is, ahol egy Áttételek-szerű könyv megjelenhet. Vagy ha ilyen nem lehetséges, akkor a fiú hazatérte se válthat ki ekkora hatást. A kisfiú megjelenése talán azért lehetne több az előzőeknél, mert hősünk ekkor már bizony nagyon mélyre csúszott, ám még így sem következik be akkora hatás, hogy ne csak az útkeresést, hanem még a könyvet is lezárja. A fohászba foglalt megtisztulási lehetőség, tudjuk, csak mint lehetőség jelenik meg, nyitva hagyva egy kiskaput, de azt a nagyobbikat már végleg bezárja.

Szem előtt tartva a regény precíz vonalvezetését, azt kell mondanunk, az utolsó jelenet az olvasó (vagy esetleg az író) irányába tett gesztusként értékelhető. Ezt alátámasztani látszik az a tény, amit az Áttételekben sem tudott Grendel levetkőzni, hogy prózájában a fent elmondottak mellett érezhető egyfajta olvasónak tett engedmény, közízlésre való reagálás. Az érthetőség némelykor túldimenzálódik, már-már didaktikus színezetet kap. Ide sorolhatók azok a stilisztikailag már szinte minősíthetetlen poénok is, melyekben ugyan van humor, de csak amolyan intellektuális túlten- gésképp. Olyanokra gondolunk, mint az „Aurel úr be volt kerítve, mint a komáromi erőd negyvennyolcban” (26), vagy „valami Ady Endre nevű rebellis nemes kétfejű lovon vágtat Dévényből Zimony felé...” (35).

Befejezésképpen még egypár adalékszerű sort az antiíró fogalmához. A „nemzetiségi író” megnevezés, írói mivolt Grendel témaválasztását alapvetően behatárolja, de nem így témakezelését. Grendelnél a nemzetiségi és író fogalom bizonyos mértékig szembekerül egymással. Az első kötöttséget, a második lehetőséget rejt magában. A kettő egyeztetési nehézségeit jól példázza EL esete. EL, „amikor bekerült a laphoz, egy csomó illúziót hozott magával, elvárásokat (...), miért ne hitte volna, hogy az Olümposzt mássza meg?! Csak hát négy-öt lépés után már a csúcson volt. S az ilyet sem lehet kiheverni.” Mi az tehát, ami kiheverhető egy nemzetiségi író számára? Az ilyenfajta Olümposz bizony aligha. A nemzetiségi és író fogalma csak akkor egyeztethető, ha túllép önmaga meghatározásán. Ha egyértelműen az íróra helyezi a hangsúlyt, és műveiben az írói konkrétság követelményét szem előtt tartva nyúl (nemzetiségi) témáihoz, a nemzetiségi jelző minden következményéből erényt kovácsolva. Grendel is, sok más kortársához hasonlóan, ezen az úton keresi az érintkezési pontokat mind a magyar, mind az egyetemes irodalommal, s ha antiíró lesz valaha is ebbeni törekvésében, arról nem ő tehet majd.

Áttételek című regénye fontos állomás ezen az úton, és bár sajnálkozunk azon, hogy önszembesítése nem lett a beígért leszámolás, jóval több lett az el- és főleg a beszámolásnál.