Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - FÓRUM - Alabán Ferenc: Kritikust tolláról...

kellett volna lenniük és most is felelősnek kell lenniük saját arcukért, és a kor arcáért is, amelyben élnek és meg kell küzdeniük a kedvezőtlen és rossz kényszerekkel. Becsülettel megküzdöttek ezekkel a „nyolcak” és a „kilencek” legjobbjai is. Nem tapasztalhatjuk még, hogy a fiatal alkotók életformája, legálandóbb szenvedélye, életük tartalma az írás lenne. Kövesdi Károlynak (Romvárosi beszélgetés, 1980; Éjféli elégia, 1985) és a Megközelítés című antológiában nem szereplő Bettes Istvánnak (Bohócok áldozása, 1981; Két bukfenc között, 1985) eddig már két-két verskötete jelent meg, a többi fiatal alkotó munkássSgát illetően aránylag kevés publikációnak, időleges hallgatásokkal megszakított, akadozó alkotói folyamatoknak lehetünk tanúi. Ezt azért fontos hangsúlyoznunk, mert tudatosítani kell: az írás költő és író esetében sohasem magánügy, hanem kapcsolat a külvilággal, az olvasókon és kritikán kérészül a társadalommal. Ügy gondoljuk, a legfiatalabb költőkből nem hiányzik a törekvés, hogy társadalmi helyzetük legyen. Ambícióik megvannak, legjobbjaik kísérleteznek, ha nem is erőteljesen, és költői világuk nemcsak az énre, az izolált belső terekre koncentrálódik, hanem alkotó szerepet játszik benne a midennapi valóság, a társadalmi-közösségi-nem- zetiségi motiváció is. A fiatal generáció őszinteségéhez kétség nem férhet, felelőssége azonban ezáltal nem lett kisebb. Az élet megnövekedésével ne legyen körülöttük kevesebb a mű! Ennek a tudatosítása is az elsőrangú feladatok közé tartozik. A fiatalok eddiginél nagyobb közéletiségét bizonyítsa az, hogy határozottabban kérnek és vesznek részt az irodalmi életben, és művekkel szólnak bele annak alakulásába.

Az említett Dusza-cikkben a kritikusi kibontakozás és fejlődés értékelésekor szembe- ötlik egy alapvető elvi tévedés, melyre külön is ki kell térnem: „Nem véletlenül kapcsolom a kötetek megjelentetséséhez az egyes kritikusi pályaképek kirajzolódásának kezdetét.” Nem helyes, hogy Dusza elképzeléseit igazolandó a szerzők kritikagyűjteményeinek megjelentetéséhez kapcsolja az egyes kritikusi pályaképek kirajzolódásának kezdetét. Még elképzelni is teljes képtelenség, hogy a kritikus (legyen akár fiatal, akár nem!) kötetének megjelenése előtt, tehát kötet nélkül is ne jelentsen potenciális formáló erőt az adott irodalmi élet keretén belül, és hogy a saját kritikusi fejlődés kötet nélkül ne realizálódjék. Kétségtelen az, hogy a megjelenő kötet nagyban segíti a kritikusi kibontakozást és továbblépést, de nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomban csak kevés kritikusnak adatott meg és adatik meg a külön kötet (vagy még inkább kötetek) időbeni megjelentetése. Ennek persze több szubjektív és objektív tényezőre visszavezethető oka is van. Mert merő képtelenség mondjuk Koncsol László első megjelent tanulmánykötetével azonosítani a kritikusi pályakép kirajzolódásának kezdetét, hiszen Koncsol kötetének megjelenése előtt már majd húsz éve működött aktív és kiváló kritikusként. Más példákat is mondhatok: Szeberényi Zoltánnak, aki a hatvanas évek elejétől jelen van nemzetiségi kritikairodalmunkban, s aki annak objektív értékeléséből és rendszerezéséből is nagyban kivette és kiveszi részét (Mű és érték, 1976), a mai napig sincs önálló kritikagyűjteménye. A valóságtól elrugaszkodott, igazságtalan és sértő lenne első önálló kritikagyűjteményének majdani megjelenését úgy értékelni, mint a kritikusi pályakép kirajzolódásának kezdeti momentumát. De folytathatom a sort: Fonod Zoltán első önálló kritika- és tanulmánygyűjteménye (Vallató idő) csak 1980-ban jelent meg, de Főnöd irodalomkritikusi, tanulmányírói és irodalomszervezői szerepét és jelentőségét torzítanánk és igazságtalanul kisebbé tennénk azzal, ha csak könyve megjelenésének idejétől vizsgálnánk kritikusi érdemeit.

A Dusza által hangoztatott és alkalmazott kritérium alapján nem tudnánk értékelni többek között Dobos László nemzetiségi irodalmunkban szinte egyedülálló irodalom- és kultúrpolitikai tevékenységét, irodalomteremtő munkáját az Irodalmi Szemle indulásától számítva. Dobos esszéinek és irodalmi tárgyú cikkeinek első gyűjteménye, a Gondok könyve, csak 1983-ban jelent meg. Badarság lenne ezt az időpontot a szerző kritikusi, irodalompolitikusi pályaképe kezdetének tekinteni... ős így tovább, sorolhatnám még a példákat. Beszélhetnénk még olyan irodalmi publicistákról is, mint Rácz Olivér, Gály Iván és mások, akik írásaikkal már a harmadvirágzás irodalmának kezdeteitől hatást gyakoroltak irodalmunkra, s akiknek nincs szándékukban külön kritika- vagy tanulmánygyűjteményt kiadatni.

Ha másra nem, egy dologra mégis jó Dusza átgondolatlan és kiérleletlen eszme- futtatása a kritikai élet fejlődéséről; hogy újból és hangsúlyozottan megállapítsuk: aki