Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - FÓRUM - Alabán Ferenc: Kritikust tolláról...

zedék esztétikai elveinek és életérzésének, valamint formakultúrájának a jegyében, bemutatkozó antológiájuk, a Megközelítés vegyes fogadtatásban részesült.” (I. Sz. 1983/6, Rovatindító). Erről sem illenék elfeledkeznünk, mert vitázni elsősorban újszerű és eredeti esztétikai hozadékról, eszmeiségről, formai elvekről lehet és szükséges. A hetvenes évek második felében induló fiatal alkotók viszont egyáltalán nem bővelkedtek ilyesmiben. Legalábbis nem hoztak olyan hatású irodalmi programot és művészi törekvéseket, mint annak idején a „nyolcak", vagy éppen a „kilencek" legjobbjai. (Külön tanulmányt érdemelne e kérdés boncolgatása.)

Az adott helyzetképhez hozzátehetünk még néhány fontos adalékot. Feltétlenül elgondolkodtató körülmény, hogy az ifjú nemzedék bizonyos értelemben rendhagyó körülmények között kezdte a pályáját, s az is igaz, hogy ezeknek az alkotóknak (az előző generációhoz képest) nem volt kellő tekintélyű, megbízhatóan felkészült és határozott idősebb, esetleg korosztálybeli szervező és vezető egyénisége. Publikációjuk is sokkal szétszórtabb és rapszodikusabb volt az előttük járó „kilencek” nemzedékénél. A csoport tagjainak közérzetéből elárult valamit az Irodalmi Szemlében (1981/9) megjelent nyilatkozatok sora is. Jó esetekben teljesítményeikhez képest kaphattak volna lehetőséget arra, hogy helyüket irodalmi életünkben elfoglalják (ezt az idősebbek is joggal várják). A küldetés, képesség és teljesítmény rangján való berendezkedésre azonban ekkor még nem jött el az idejük. A csoport tagjai közül többen teljes joggal kérték számon első, közös antológiájuk hiányosságait. Ez persze visszájára fordított helyzetet jelent, és szokatlan irodalmi életünkben. Egyikük véleményét adalékként idézem: „Nemzedékem (ha van ilyen) az egyszeműsök jelentkezése utáni szélcsendben kezdte szárnyát bontogatni. Kevésbé szerencsés körülmények között, hisz nem volt (vagy nincs) vezetőnk, s az Irodalmi Szemlében világra jött Műhely rovatot sem annyira a legfiatalabb nemzedék igénye (bár volt ilyen) hozta létre, hanem a szerkesztői elgondolás; kezdett már sürgető lenni, hogy fórumot kapjunk. A Műhely azonban nem az egyes költők szuverenitására épült, hanem az egyszeműsök által képviselt líra-eszmény tovább éltetésére, létjogosultságának bizonyítására. Talán éppen ezért nem sikerült bizonyítania. Ezért sikerült sutára (és néhány más körülmény miatt) a Megközelítés című antológia is, amely ráadásul meghaladott állapotot tükröz.”

A fiatal költők nem tartották magukat szerencsés szerzőcsoportnak, de tulajdonképpen általában véve mindegyik generáció ezt hiszi magáról. Persze különösen erős ez az érzés akkor, ha a szerzők nem is alkotnak szorosabb értelemben vett nemzedéki csoportosulást, és a csehszlovákiai magyar szokásoktól eltérően nem tartozott hozzá irodalomkritikai „műszaki” csoport sem. A körülmények kedvező együttállása tehát, amely megadta volna a nemzedék számára a munka és fellépés legjobb pillanatát, a hetvenes évek végén látszatra nem volt adott. Tegyük hozzá, hogy a feltételek, sőt kedvező feltételek csak kivételes és ritka esetekben játszanak össze egy adott történelmi-társadalmi helyzetben, hogy éppen az induló író- vagy művészcsoportot kapják fel hullámaikkal és segítsék a régi tendenciák fölé kerekedni. Ehhez egyrészt válságos helyzetű régi és kifutott irodalmi és esztétikai tendenciák, másrészt forradalmian új életképes törekvések és a társadalmi (irodalmi) életben gyökerező, változásokat sürgető szükségszerűségek kellenek. Ezeknek az alapfeltételeknek egyike sem volt adva a fiatal írócsoport fellépésekor.

Nem mindig adhat azonban ez felmentést a hiányosságokat okozó problémák számára. Túlzásnak érezzük például az előbb már említett fiatal nyilatkozók egyikének azt az indokolatlan és gúnyos színezetű kitételét, miszerint az „előttük járó generációknak (néhány kivételtől eltekintve) csak saját utaik járhatósága lebegett a szemük előtt, beszéltek is erről eleget. Az irodalom folytonosságát pedig Bona sors, nihil aliud a sorsra bízták — ergo — »nem az irodalom a fontos, hanem a költő, vagyis ÉN«”, s a nyilatkozó éppen Tőzsér Árpádra hivatkozva tetőzi a számonkérő magatartást azzal, hogy annak a sokoldalú alkotónak veti szemére „szubjektivitását”, aki egyike azoknak, akik legtöbbet fáradoztak az írói tett közösségi aktivitásáért, nemzetiségi irodalmi tudatunk és irodalmi életünk szervezettségének kialakításáért.

A figyelmes vizsgálódót a hetvenes évek végi irodalmi helyzet és az antológia megjelenésének körülményei azonban arra az elfeledettnek látszó igazságra is rávezetik, hogy az irodalom, így a költészet is saját korának alakítója és nemcsak tükrözője. A fiatal költőknek nem lett volna szabad mindent a körülményekre hárítaniuk; felelősnek