Irodalmi Szemle, 1986
1986/1 - Mészáros Károly: Szombat délelőtt (elbeszélés)
— A Kassákot viszem! — mondtad határozottan. Nem tudtál volna lemondani róla. Kassákról nem. Kassák is a „személyes holmid”, s Béla, a szomszédod, már rámolta is le a vastag Kassák-köteteket. Ne haragudjatok — szeretted volna mondani, amikor a könyveket és könyvszekrényeket lecipelték a férfiak, s ott maradtak az autóban rossz érzéssel a szívükben. A kiürült szoba siváran, piszkosan tátongott. Újra kell festeni, gondoltad, de ez már nem a te dolgod lesz, s a gyomrod tájékán valami bizsergésfélét éreztél. A személyes holmijaidat — ingeket, nadrágokat, fehérneműt — egy nagy papírzsákba dobáltad. Ott álltái esetlenül az ajtóban, a papírzsák gyűrötten hevert előtted. Ne haragudjatok, akartad mondani. Ne haragudjatok, hogy így alakult az életünk, ti nem tehettek semmiről. Olyan kiszámíthatatlan az élet. Az ember gyenge állat, úgy szakad rá minden, mint az égi csapás ... De csak ennyit mondtál: — Más nem kell. Minden a tiétek... — Ott jobb lesz, mi? Ott jobb lesz? — Nem tudom... Ne haragudjatok, hogy így történt... — Ne haragudjatok, ne haragudjatok, ennyit tudsz csak mondani. Mindig ilyen voltál, ilyen gyáva, gyenge. Majd megbánod még, mint a kutya, mely hetet kölykezeit... Megbánod? Mit? Az életet? Hogy megszülettél és vétkeztél? Hogy becsaptad az embereket és magadat is? Az ember nem ura önmagának. Csak megy a maga feje és ösztönei után. Aki meg nem megy, bánja egész életében. Nadrág is kellene. Ilyenféle, nézted meg ismét a lányon. Majd veszünk mindent, mondaná ifjú feleséged. Mindent megveszünk... Előbb ki kell fizetni az adósságokat, a kölcsönöket. Adósság, mindig csak adósság, meg kölcsön. Van olyan ember, akinek nincs kölcsöne? Igen, új életet kezdtetek, elölről mindent. Nem könnyű. Fiatalon az embert nem aggasztja, ha nincs semmije. Ebben a korban azonban már ijesztő. Mindennek lennie kellene: autónak, háznak, kertnek. Hát hiszen volt is, sóhajtasz, miközben előbbre lépsz a sorban... Hát hiszen volt, csak... már nincsen ... Véletlenül beleütközöl a lányba. — Mit lökdösődik? Nem ér rá? — Bocsánat. r Pedig szép lány. Csak buta. Hány éve is jársz ebbe a kávéházba? Idestova húsz éve; húsz éve itt iszod meg naponta a kávédat, néha többet is, szombatonként ezt az egyet.- Ismersz mindenkit, a veled együtt öregedő felszolgálókat, no meg a piacolókat, akik ide térnek be melegedni, vagy megpihentetni a lábukat. Az az öregasszony előbb mindig megiszik egy kávét, aztán megy csak eladni a néhány szál virágját. Néha el sem kell mennie, elkel mind itt a kávéházban. Mária sohasem járt kávéházba. Talán egyszer sem voltatok itt együtt. Sehol sem voltatok együtt. Mária nem járt sehova. Te sem. Elmosolyodsz. Egy távoli kép villan fel előtted, egy kép, mely oly jellemző rá. Ide akartad behívni egyszer Máriát egy kávéra. Meg aztán meg akartad mutatni neki a helyet, ahol életed egy részét töltőd. Megfogtad a kezét, húztad befelé, de ő a lépcsőnek feszítette a lábát. Muris volt, ahogy viaskodtatok. A parkba mentetek. Mária a magányt szerette, a csendet. Igazából csak a természet tudta feloldani, megszabadítani gátlásaitól. Félt. Az emberektől, a nyilvánosságtól, az ünnepléstől; félt mindentől, ami túlment egy általa elképzelt határon: az már nem való, az már minek... Csak a kert, a fák, a virágok oldották fel. Ott felszabadultan nevetett, vidám volt, Játszott, akár egy gyermek. És a csönd, a csöndet szerette Mária, mélabúsan elüldögélni valahol, ahol nincs senki sem. De jó is volt hallgatni a csöndet! Akkor mért hagytad el?
