Irodalmi Szemle, 1986

1986/1 - Mészáros Károly: Szombat délelőtt (elbeszélés)

így szegezték neked a kérdést az ismerősök. Bátor ember vagy! Így mondták mások. Mit mondasz te magad? Gátszakadás, földindulás; iszonyú folyam, erős és legyőzhetetlen. Az ember védtelen és kiszolgáltatott, felkészületlenül sodródik az árral; és kétségbeesett, és félelem gyötri, hogy valamit elszalaszt. Elszáll egy soha vissza nem térő alkalom; úgy érzi, mindent fel kell tennie egy lapra. Ott csöpögtél a söntéspult előtt. Habos volt az arcod, a ruhád,.. Lerítt rólad, hogy szerelemmel vagy fertőzött. Szinte bűzlöttél. Elhúzódtak tőled a barátok, az ismerősök, elfordították a fejüket. Ervin a szemedbe röhögött. Hiába tisztogattad magad — egyre jobban belevesztél a tengerbe, és úsztál, úsztál a part felé, de nem láttad a szárazföldet. Kék ég ragyogott fölötted, égetett a nap. Fuldokoltál. Aztán kongó termeken, rideg hivatali helyiségeken, bíróságokon és okító tanácskozá­sokon vágtad át magad, hogy eljuthass a célig. A cél nagyon messze volt akkor! Mi is volt a cél? Nem, nem is volt igazi cél, csak életösztön... És vágyak és vágyak, iszonyúak és ágaskodók. Ki gondolt a veszteségre, amikor a nyereség csábított? Elszé­dültél, belevetetted magad. A tükörbe meg nem néztél. Nem láttad az arcodat. Féltél. Csak most, évek múlva néztél szembe magaddal. Állsz a tükör előtt. Valaha szeretted az arcodat nézni, mindent megmutatott: keser­vet, fájdalmat, örömet. Jó arcod volt: ragyogott és sírt. Nézd meg jól az arcodat! Ne félj, a tied, még a tied. Te vagy a tükörben, kielégítetlen vágyakkal, tele életkedvvel és harccal. Nem adtad fel. Nem adod fel. Szarvasbika az ünőért — vagdalódzol, sebeket osztogatsz, mint egy igazi nagy csa­tában. Már rég nem tanulmányoztad az arcodat. Épp ideje, hogy megtedd. Hajolj egészen közel a képhez. Nézd meg jól! Nem ismered? Pedig még emberi arc, ha kicsit más is, mint évekkel ezelőtt volt. Vagy ifjú korodban, amikor folyton mosolyogtál, és futottál a lányok után. Akkor még nem volt az a ránc a két szemed között. Furcsa vonal, kissé ferde, álig több fél centiméternél, az orrtő fölött. Nézed, próbálsz megbarátkozni vele. Mint egy idegennel. Nem tudod, honnan jött, csak jött, s most itt van. Homlokon a heg. Félsz tőle. És a szemöldöködön a három szőrszál! Fölfelé kunkorodik, mint az aggastyánoké. Va­laha szép szemöldököd volt mélyen ülő szemed fölött. Szép a szemöldököd, mondták a lányok... Ha felvonod a szemöldököd, észreveszed' szemhéjadon a durva ráncot. Vékony vonal a jobb szemed fölött. Hordod, mint egy pecsétet. Melyik bűnöd varázsolta az arcodra? Mit jelent az a vonal? Mit takar? Mit jelez? Mennyi jót, mennyi rosszat tettél? Orrodon heg, soha el nem múló. Csúf éjszakán boldog voltál, véreztél sok sebből, de boldog voltál, nyalogattad sebeidet, hánytál, de boldog voltál... Győztél. Szerettél volna győztes dalt zengeni, táncot járni a tűz körül... Győztél? Mivégre a győzelem? Most már látod: a harc örökké dúl. Van-e egyáltalán győztes? Van-e vesztes? Amit ma magadénak mondasz, nem lesz-e holnap a másé? De te nem adod fel. Mondtad a barátodnak is: Én nem adom fel, nincs miért felad­nom. Az ember nem azért van, hogy „mások hasba rúgják!” Azért van, hogy vívja csa­táját, míg bele nem pusztul. Egy autó vörös teteje villant meg a napfényben. Nyugtalan lettél. Mennem kell, mond­tad. Féltékenység hasított a szívedbe... Aztán csak ültél a kávéházban a kihűlt kávé mellett, és a múltba néztél. Valahogy másképp mutatja magát a múlt, mint ahogy a dolgok megtörténtek. Mintha csak egy arca volna: a szebbik!, s a rútat elrejtené. Mindig a jelen a rossz? A múlt már nem?

Next

/
Thumbnails
Contents