Irodalmi Szemle, 1986
1986/3 - HOLNAP - Zsemberi Etelka: Szabaduló erők (novella)
SZABADULÓ ERŐK Az emberek, a szegény emberk, ha a hiábavalóságra áldozzák egész életüket, hát ne vessen rájuk senki követ, mert ím, a hiábavalóság is bizonyíték, hogy még élnek ... Minden vágyam az volt, hogy N. Lehel, a nagyapám hagyja itt ezt az árnyékvilágot. A szelek által egybenapszámolt, hulladékból felépített fészerben húztuk meg magunkat. Ez idő tájt semmi, de semmi nem került tőlünk távolabb, mint a Ház fogalma. Természetesen a helyzetünket csak ritkán érzékeltük, mert a mi világunk: a mások világa volt... Az öreget már évek óta lovas szekéren vitték kúrára. Mind nyomorultabbá váló testét végigdöcögtették a hétköznapok csutakolta házfalak előtt, végig a csendesen málladozó, hepehupás dűlőkön ... A betegség miatt az örök álom és örök ébrenlét dűnéi közt hánykódott, de ha magához tért, megannyi alkalommal a PONTOS időt kérdezte, mintha még elvégzendő dolga lenne ezen a világon. Máskor gyorsan ocsúdott, megrázkódott, egy villanatra megifjo- dott és felült ágyában, akárha egy ködös peronon veszteglő vonatszerelvénnyel egy nagyon is konkrét cél felé készülne elrobogni. Viszont elég volt rápillantanom: tudtam, hogy számára minden út eltorlaszolódott... Akkoriban a közeli töltésen lófráltam napestig. Vállamra röptükben megfagyott madarak zuhantak. Ügy éreztem, mintha a világ rám meresztette volna bamba szemét. Mintha minden fenyegetett volna. Sem anyám, sem nagyapám nem örült a hozzánk betérőknek: „Ha nyomorultak vagyunk, a mi ügyünk.” Csupán később, a saját nyavalyáimból értettem meg, hogy a szegénység túlzottan összetett és ismeretlen valami, semhogy első szembesüléskor a betoppanó bármit is megértsen belőle. Később — miért tagadnám — nagyon is odafigyeltem a nagyapám felépülésére. Nem is olyan régen még úgy véltem, hogy iszonyatos tehertől szabadulok meg. N. Lehel gyógyulásának folyamata volt a tökéletes bizonytalanság. A testét viszgálgatta: azt a fluktuáló testet, amelyben meg-megújuló rohamait vívta a leépülés és az élet. S nekem úgy tetszett, hogy e csatározásokból felszabaduló erő tartotta meg őt. Életének célja alighanem az volt, hogy a magányt és a kiszolgáltatottságot kihazudja önmagából és közegéből. Anya persze semmit sem vett észre. A házzal törődött, hogy ránk ne dőljön. Meg a szomszédokkal, hogy a lelkiismeretét altatgathassa. Nem tudom, hogyan maradtam meg e suta talajon, bár élnek itt shakespeare-i méretű emberek is: a maguk módján... Akkor... a hajdani napokban öngyilkosságot kíséreltem meg, de nem nyilatkozom azokról az órákról... S azóta, hogy élek ... A soros összeomlásról álmodom ... Újra és újra áthullok a világ rostáján. Elbukom ott, ahol mások erőre kapnak. Miközben tudatosítom: letagadok mindent, akár egy tolvaj. A szembeszegülés még akkor sem kenyerem, mikor már nagyon is áhítom az őszinteséget. Zsemberi Etelka
