Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - HOLNAP - Hodossy Gyula: Tehetetlenül (vers)

Mert lázálmainkban mi voltunk, s az életben mi akartunk lenni a világ legőszintébb, legmakulátlanabb élőlényei, még akkor is, ha megkérdőjelezendő jóságunkat naponta sár fröcskölte be.

Voltak, és mindig is lesznek, akik átnéznek vicsorításainkon. Indulok: a fáradtságtól és fájdalomtól fehéren. Indulok. Jóval gyakrabban, mint ahányszor megérkezem. Indulásomkor nem a távolság foglalkoztat. Legfeljebb a vereségek. Ekként hullok ki másokból is. Mégis: önbecsülésem ösztönöz, hogy megint nekiveselkedjem. Óvatos otthontalan- ságaim. Otthontalanságaink. A bölcsőtől — az önszeretet vezérlésével — egészen a sírig. Sűiyokat rakunk magunkra. S ha hazatalálnánk, akkor... Ha végül is be- vagy megérkeznénk, hát... Teremtőm: vissza, vissza kellene vonnunk ezt az egészet...

HODOSSY GYULA

Tehetetlenül

Unlak már, papír.

Üres vagy.

Önmagadra, igen, tenmagadra ugyan mit írhatnál?

Mit írhatnál, ami képes lenne ablakomon át szobámba lopni a fényt, a haragosszürke eget, a nap estéli vérbe fulladását...

Mit írhatnál, ami nekem társat jelentene, mint féregnek a féreg, órának a mutató? Tégy valamit, az istenért: hajtogass magadból csákót, hajót vagy repülőt — mit bánom én!

Mért foglalkozzam örökké veled, ha te soha velem?