Irodalmi Szemle, 1986
1986/3 - HOLNAP - Mészáros Ottó: Egy elmélet (novella), Prológus az őszhöz (vers)
spektruma élethű mása a bennünk és körülöttünk létező szerves és szervetlen anyagok atomokba burkolt világának. Gyógykezelésem harmadik napja. Felveszem a kék köpenyemet, és apró csoszogó léptekkel kimegyek a folyosóra. A vénasszonyok nyarának kellemes melege csapja meg az arcomat. Kedvesen mosolyogva bólintanak felém az ablaknál beszélgető ápolók, valami lényegtelent, valami hízelgőt tátognak felém. Az ő jóakaratukat nem vonom kétségbe, de a sok rábeszélés, a viselkedési formákról való előadásaik bizalmatlanságot ébresztenek bennem irántuk. Képtelen vagyok nekik hinni, mint ahogy kezelő orvosomnak is, aki azt állította, hogy nemsokára gyógyultan térhetek haza. Tovább megyek, és jobbra fordulva haladok az udvarra vezető üvegajtó felé. Az udvar egy betongödör, ahol lényegében semmi keresnivalóm. Itt, mikor már átjutottam az. üvegajtón, csak egy cél vezérel, egy gondolat, egy vágy önti el tudatomat: nekidőlni a falnak, lassú súrlódással ereszkedni lefelé, majd alig érezhető huppanással földet érni. A betongödör fölött ott homorodík az égbolt, mint a büszkeség szimbóluma. Tenyerem alatt a homokszemcsék sisteregnek, krátereket vájnak a bőrömbe. Fájdalmat okoznak, mint az áldozatnak a késszúrás. Mikor már magam is a két végtelen közti szférában ingadozom, és egész mivoltomban zsugorodom az atomnyi, és tágulok a mérhetetlen tér kitöltésére, ismét számhoz emelem a mutatóujjamat. Érzem, amint forró utakat égetve nyelvemen milló tejút, bolygó és naprendszer bő nyállal elegyítve végigzuhan a nyelőcsövemen, és valahol a gyomor tájékán megreked. Most már szinte biztosan állíthatom, hogy az élő szervezetek minden egyes atomja ilyen befelé terjedő „végtelent” hordoz magában, természetesen naprendszerekkel, bolygókkal, és persze élőlényekkel. Vannak közöttük magasabb rendűek"ís„ mint például az ember, csak ők a koordináták másik oldalán léteznek. Most talán náluk is vasárnap van, kirándulni mennek, nézik a televíziót, napoznák: a strandon, ne adj’ isten háborúznak, és kutatják a bennük lakozó „végtelent”. Prológus az őszhö2 A nyár és a jegenyék emléke csak ennyi itt a szent márton-szobor tövében bezárt kocsmák dantei pillantások árnyai és a csend félfülű angyala korbácsol sötét bőröm alatt.
