Irodalmi Szemle, 1986
1986/3 - HOLNAP - Mészáros Ottó: Egy elmélet (novella), Prológus az őszhöz (vers)
EGY ELMÉLET Három kiló nyolcvanöt dekás testsúllyal születtem negyvenkét éve. iskoláimat itt helyben, szeretett szülővárosomban végeztem, mindig jeles előmenetellel. Középtermetű, erősen őszülő férfi vagyok, jelenleg a Tudományos Akadémia professzora, ellensége mindennemű káros szenvedélynek. Tizenhét éve hordok pofaszakállat, amitől többek szerint nagyon méltóságteljes az arckifejezésem. Eddigi életem nagy részét a természettudományoknak szenteltem. Többkötetnyi tudományos munkát írtam az emberiség egzisztenciális problémáiról, melyek sajnos nem arattak sikert sem az olvasók, sem pedig a szakmabeliek körében. Szerintem mindez annak tulajdonítható, hogy mindig ellentétbe helyezkedtem az általánosan elfogadott elméletekkel... Egy napon szerencsés véletlen folytán kezembe került K. V. (egyik) leghíresebb könyve, amely rávezetett a „végtelen” bonyolult struktúrájának megoldására. Könnyen kitalálhatják, hogy ezek után a „végtelen” fogalmával kapcsolatos elmélkedésekbe bocsátkoztam. A baj azzal kezdődött, hogy — mellőzve mindenféle (manapság modernnek számító) tudományos eszközt —, a lehető legprimitívebb módon kezdtem el vizsgálataimat. Délután lemegyek a folyópartra, és órák hosszat bámulom az eget. Mikor úgy érzem, hogy a fölöttem tátongó tér részemmé vált és langyos érintéssel átfolyik rajtam, a mutatóujjamat a számba dugom, és megnyálazom egy picit. Ezután a megnyálazott felülettel óvatosan megérintem az alattam hullámzó homokot, és a szemem elé emelem az ujjam begyén csillogó homokszemeket. így a „végtelent” szembeállítom önmagával. Az abszolút végtelent, amely három dimenzióban terjed ésszel felfoghatatlan távolságokig, és a csak általam ismert befelé terjedő végtelent, amely önmagát tölti ki. Amint a későbbiekben kiderült, jóságos nejem, akivel már tizenöt éve vagyunk házadén mást feláldozva, belevetettem magam a tanulmányozásba. Családom rossz néven •vette délutáni kimaradásaimat. Egy őszi este, hazaérve a folyópartról, feleségem kisírt szemmel nyitott ajtót, és akadozottan kapkodva a levegőt, betessékelt az előszobába. A ráncos üvegajtó mögött kezelőorvosom alakját véltem felismerni. Amint a későbbiekben kiderült, jóságos nejem, akivel már tinzenöt éve vagyunk házasok, titokban figyelte kísérleteimet. Kollégáim, akik nemsokára szintén tudomást szereztek a dologról, gondolom, öntelt kárörömmel adtak tudomást egymásnak intuíclós képességük fejlettségi fokáról, miszerint ők ezt előre tudták. Ők mindent előre tudtak", az eseményeknek mind cselekményi, mind időrendi sorrendjét képesek megjósolni. Sohasem voltam valük barátságos viszonyban. Már az első pillantásra kiéreztem belőlük a szürke hétköznapok banalitását. A leggyönyörűbb, amikor minden elsötétül, és többezer parázsló porszem ragyog az égen. Persze a valóságban mindegyikük több milliőszorosa az általunk érzékelt méreteknek. Ahogy közelítek hozzájuk, egyre növekednek, és végül gigantikus méreteikben pompáznak előttem. A porszem, amely az előbb még szerény mivoltában csodáitatta magát, most egyre nagyobb erőfeszítésekkel igyekszik kitölteni az általam felvázolt „végtelent”, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy ha most megfeszített Izmokkal, összepréselt állkapoccsal nekirontanék, és sikerülne átszakítanom a burokhártyát, amely mintegy örökérvényű határként választja el egymástői az ellentétes pólusú végteleneket, egy eddig ismeretlen, csodálatos világ tárulna elénk. Természetesen a világmindenségnek ez a Mészáros Ottó
