Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - Grendel Lajos: Szemérmes beszámoló egy álom közepéről (elbeszélés)

egyszer sem fordult meg a széken, megpróbáltam kitalálni, milyen lehet az arca. Közben azért tudtam, hogy álmodom, s ahogy az álmokban lenni szokott, kíváncsiságom kielégítetlen maradt.

Sokáig várakoztattak. Amikor a hivatalnok visszajött végre, felszólított, hogy menjek át vele a másik szobába. Itt egy idősebb, kedves arcú és megnyerő modorú férfi fogadott. Ű is leültetett, s elmélyülten olvasni kezdte a levelet. Amikor felpillantott, azt mondta:

— Nagyon fontos ügy. Köszönjük, hogy idefáradt, ilyen messzire, az ország végébe.

— Mi a teendő? — kérdeztem.

A férfi joviálisán mosolygott.

— Idejében megtudja — mondta. — Én nem intézkedhetem egyedül.

Betessékeltek egy következő szobába. Itt megismétlődött a procedúra. Kézről kézre

adtak, akár valami magas rangú vendéget, akit mindenki szeretne látni, akivel mindenki szeretne kezet szorítani. Ahogy haladtam előre a hivatali dzsungelban, úgy csökkent a várakozási idő is. Végre, valamelyik szobában a sok közül, lepecsételték a levelemet, és elkérték a személyi igazolványomat. Egy pillanatig azt hittem, most mindenről felvilágosítanak, s mehetek vissza a szállodába. De csak a születési adataimat és a személyi számomat írták ki. Továbbküldték a következő helyiségbe, ahol újra felvették az adataimat. Mindenütt előzékenyen fogadtak, és nem győzték eléggé hangoztatni, milyen fontos, hogy eljöttem, s hogy mekkora szívességet teszek ezzel a barátomnak. Megnyugtattak, hogy most már bizonyára hamarosan tisztázódik a barátom ügye. Néhol kávéval is megkínáltak. Hét vagy nyolc csésze kávét ittam meg, pontosan nem emlékszem. Közben tudtam, hogy álmodom, tudtam, hogy a szállodai szobában vagyok, amelynek az ablakából nedvesen csillogó háztetőkre, szürke füstöt eregető kéményekre és tévéantennák erdőjére látni. Almomban ezalatt visszaértem abba a helyiségbe, ahol jelentkeznem kellett. Nem lepődtem meg, hogy a gépírónő még mindig ugyanazt a szöveget másolja, hogy a hivatalnokot, aki először fogadott, még mindig itt találom. Pedig lett volna okom meglepődni. Hiszen iszonyúan hosszú idő telt el, amíg körbevezettek az emeleten. Ügy rémlett, napok teltek el közben. De hát álmodtam, és az álomban minden képtelenség elfogadhatóvá válik. Hiszen csak álmodom, gondoltam. Mégis, amikor a hivatalnok megint csak átment a levéllel a szomszéd szobába, odaosontam az ablakhoz, és kiléptem rajta. Tudtam, hogy ez az a mozdulat, amely visszaránthat az ébrenlétbe.

A szállodai személyzet hangos jókedve és porszívó zúgása ébresztett fel. Még nem volt dél. A bizarr álom maradéka még ott táncolt a szemem előtt, s valami kevés rám ragadt a takarítónők jókedvéből is. Álmom, mint minden álom, tele volt képtelenséggel, mégsem maradt vissza belőle szorongás, amely el tudja rontani az ember napját, ha magára az álomra tíz perc múlva nem emlékszünk is már. Ellenkezőleg, álmomat inkább vidám álomnak találtam, s elhatároztam, hogy megőrzőm az emlékét. Izzadt voltam, azért újra lezuhanyoztam. A szállodában úgy fűtöttek, mintha legalábbis tél közepe lett volna. Elhatároztam, hogy még ebéd előtt a végére járok ennek a kissé titokzatos ügynek, amelybe rég látott barátom kevert bele. Mivel a várost még nem ismertem, a portást kértem meg, hogy igazítson útba. Nem az a portás volt szolgálatban, aki reggel, hanem egy idős asszony.

— A templommal szemben, a főtéren. Ott kell jelentkeznie — mondta.

Az utcán csupa meglepetés várt. Csatakos, telelőbe csavarodott, bolond időben szálltam le a vonatról reggel, a városka mögött ágaskodó hegyek csúcsát ködsapka fedte, a sebesen vonuló felhőkből csak úgy ömlött az égi áldás. A szél azóta felszárltotta a tócsákat, hidegebb lett, a hegyoldalban hófoltok világítottak. De a város maga is kedvezőbb benyomást tett rám most, mint reggel, rendezettebbnek és tisztábbnak tűnt fel. Ázott kísértetek helyett csupa divatosan öltözött járókelővel találkoztam. A szállodából csinos parkon keresztül vezetett ki út a főtérre. Úgy rémlett — lám milyen rossz megfigyelő vagyok —, hogy itt reggel földszintes, ütött-kopott házak álltak. Már-már azt hittem, hogy a délelőtti álmom folytatódik, vagy inkább, hogy egyik álomból egy másikba léptem át. Persze szó sem lehetett ilyesmiről. Az ember tudja, mikor álmodik és mikor nem, másképpen érzékeli a valóságot álmában, mint ébren.

A hivatal épületét hamar megtaláltam. Szürkébb, kopottabb, jelentéktelenebb volt, mint álmomban, ám itt is az első emeleten kellett jelentkeznem. Hát persze, hiszen