Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - Grendel Lajos: Szemérmes beszámoló egy álom közepéről (elbeszélés)

a levélben ezt pontosan megírták. Kancsal, csúnyácska nő vette kézbe ügyem intézését. Előbb a levelet tanulmányozta át, majd a külsőmet. Láttam, hogy egyáltalán nem nyertem meg a bizalmát, s némi tanácstalanságot éreztem a viselkedésében.

— Várjon egy pillanatig — mondta végül.

Átment egy másik szobába, én pedig egy pillanatra megijedtem, hátha mégis a délelőtti álmom ismétlődik meg. Ám a csűnyácska nő hamar visszajött, s most engem küldött be a szomszéd szobába. Ebben a helyiségben, amely sokkal kisebb volt a fogadószobánál, egyedül hagytak néhány percre. Aztán egy másik ajtőn, amely a jóég tudja, hová vezetett, bizonyára egy még kisebb szobába, belépett egy fiatalember, kezében a levelemmel. Leültetett, és azt mondta:

— Nem gondolja, hogy elkésett egy kicsit?

— Elnézést — feleltem. — Egész éjszaka úton voltam. Az utazás elfárasztott, kénytelen voltam néhány órára ledőlni a szállodában.

A fiatalember nem volt rosszindulatú, sem rideg, lelketlen bürokrata, mert egyszer csak elnevette magát.

.— De hát mért éppen ma jött el hozzánk?

— Mert a mai napra idéztek be — mondtam.

— A mai napra? ... Na jöjjön velem — mondta a fiatalember szelíden.

Átmentünk egy másik helyiségbe, ahol egy másik fiatalember fogadott — nem kevésbé tanácstalanul.

— Már régen jelentkeznie kellett volna — bosszankodott.

— De a levélben ...

Félbeszakított.

— Hagyjuk! — mondta mérgesen. — Adja ide a személyi igazolványát.

Kabátom belső zsebéből elővettem a kis piros igazolványt, és a kezébe nyomtam. A fiatalember előre-hátra lapozott banne, akár valami noteszban, amely nemcsak a személyi adataimat tartalmazza, hanem életem minden fontos eseményéről tájékoztatja néhány tömör, eligazító sorban. Arcán olyan kifejezés jelent meg, mintha egy adoma jutott volna az eszébe, s most azon töprengene, elmondja-e nekem is, vagy mégis tartsa meg inkább magának. A hivatalnoki szigor kellemetlen hangsúlyait mellőzve, szinte jóindulatúan közölte velem a lesújtó hírt:

— Ez az igazolvány lejárt.

A sok akadékoskodás ingerültté tett.

— Lehetetlen — mondtam. — A személyi igazolványom 1989-ben jár le. Véletlenül tudom.

Határozottságomtól a fiatalember nem rendült meg.

— Jól tudja... Az ön személyi igazolványa 1989-ben járt le. Három évvel ezelőtt.

Ennyi elég is volt, hogy kiüssön a ringből. Hogyan? Kérdeztem volna, hogy van ez?

S a legkevesebb, hogy megnémultam. A fiatalember kihasználhatta volna megdöbbenésemet, s a hatóságok számonkérő modorában folytathatta volna beszélgetésünket. Nem ezt tette. Talán őt is feszélyezte a furcsa helyzet, s akár egy iskolás gyereket, aki járatlan még az élet komolyabb dolgaiban, odavezetett a mosdóhoz. Ojra elkérte az igazolványomat, és kinyitotta az első lapon.

— Nézze meg ezt a fényképet — bökött csontos mutatóujjával az igazolványképre.

— És most nézzen a tükörbe.

Alig ismertem magamra. Reggel óta szakállam nőtt, a hajam megritkult és megőszült egy kissé, arcom teltebb lett, tekintetem megtört volt, zavaros és félénk.

— A tükör nem csal — hallottam a fiatalember hangját újra. — Ön nyilván elhallgat valamit előlünk.

— Nincs mit elhallgatnom — feleltem.

A fiatalember úgy tett, mintha hinne nekem.

— Akkor pedig az emlékezetkihagyás tipikus esetével állunk szemben — mondta. — De semmi baj. Megpróbálunk segíteni rajta. Ha ön kerít valakit, aki igazolja a személy- azonosságát, eltekintünk a bürokratikus formaságoktól. Ebben a városban azonban nyilván nincs ismerőse. Ám van felesége, vannak gyerekei, barátai otthon. Nevezzen meg közülük valakit, írja le az illető pontos címét, s mi azonnal intézkedünk. Én most elmegyek ebédelni, ön gondolkozzék addig. Aztán, ha néhány nap múlva talán hazamegy,