Irodalmi Szemle, 1986
1986/3 - Duba Gyula: Az írói felelősségről
a „foglalkozás” értelmében, hanem a reneszánsz mívesek és a késő középkori kézművesek, a mindenkori klasszikus írók példájára gondolva s a régi mesterekre hivatkozva, akik megtisztelő címük elnyerése érdekében mestermunkát készítettek, hogy szakmai tudásukat bizonyítsák. Úgy vélem, hogy például a tudománnyal ellentétben — mely szakosodik — az irodalomban továbbra is maradnak bizonyos reneszánsz vonások és polihisztor elemek, mert míg a tudomány specializálódik, az író továbbra is a teljes életre, az egész emberre függeszti kutató tekintetét. Munkája törvényeit tehát önmagában és nyilvánosan is tisztáznia kell. 5. Az írói munka korszerű törvényei felismerésének döntő lehetőségei a személyes tapasztalatok. Az írás aktusára — az alkotásra — vonatkoztatva az esztétikai normák irányadóak ugyan, de olyan formában, hogy az író elfogadja és átéli őket, és helyt ad nekik valóságszemléletében, alkotói módszerében és etikai állásfoglalásában. Eszmefuttatásomat személyes hangnemben kezdtem, vállalva az esetleges vádat, hogy egyéni élményeimet túlértékelem és ok nélkül általánosítom. Azért teszem ezt, mert, mint már említettem, úgy vélem, hogy az élő irodalomelmélet egyik leghatékonyabb és legtartalmasabb értékhordozója a személyes tapasztalat és az önfeltáró vallomás, amely az írás vonatkozásában az alkotó szubjektum benső élményeiről és felismeréseiről szól. A kassai hangosbeszélő élménye óta, Gorkij, Wells és még sok más alkotó sugallata óta, Fábry Zoltán szellemiségének és a nemzetiségi történelem lehetőségének a megsejtése óta évtizedek teltek el. Élmények tömkelegét, tapasztalatok sokaságát hozták, műveket eredményeztek. Áttekintésük számadás és tanulság. Az elvégzett munka folyamatában a sejtések és sugallatok olyan felismerésekké váltak, melyek a lehetőségekhez alkalmazkodtak és novellába, esszébe, regénybe épültek. Az író a valóságot, a körülötte létező világot ábrázolja, de művébe önmagát is beleírja. S a mű válasz lesz az író önmagának feltett kérdéseire, telve egyéniségének és az életnek — a maga és a mások életének — a találkozásával. Felelős azért, hogy ez a találkozás őszinte, becsületes és humánus legyen. Erre mindig törekednie kell. Az irodalom és az élet szembesülése más síkon is megvalósul: az olvasókkal való személyes találkozásokon. Kérdések és válaszok hangzanak el, az irodalmi „mesterség” fogalmai a valósággal találkoznak. Értelmet nyer a nép, a közösség fogalma, amely oly nagy szerepet játszik az író szolgálatkényszerében. Bebizonyosodik, hogy közösségi küldetést vállalni értelmes, mert szükséges célkitűzés. A nemzetiségi író valóságmo- dellje megtelik élettel, konkrétumokkal, realitással, s ez a kicsiny írói világmodell -r- cseppben a tenger, a nemzetiségi lét kitágul — egyetemesen érvényes magatartásformát kínál. Az író pedig felelősséget érez érte. Vajon nem túlozza el felelősségét, nem áltatja magát? Ilyen kérdések nem merülnek fel előtte, mert érzi, hogy másképp nem lehet. Korunk az el-nem-kötelezettség lehetetlenségének ideje, aki másképp hiszi, becsapja önmagát.
