Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - Duba Gyula: Az írói felelősségről

a röghözkötöttség biztonsága is kellene, mert ez adja műve realitását és morális hitelét, amely a másik véglet méretei közé emelve egyetemessé növekedhet.

A valóságközelség realitását azonban — Földközelben, irta Ozsvald Árpád — számomra Fábry Zoltán kritikai tanulmányai sugallták, mert nagy elméleti és tapasztalati felkészültséggel akkori irodalmunk apró-cseprő jelenségeivel és eredményeivel foglalkoztak. Fábry komolyan vette születő irodalmunkat, és szerény értékeit egyetemes mércével mérve, sok alapvető, bölcs gondolatot mondott el sarjadó irodalomtudatunk formálására és gazdagítására. Elhivatott szobrászként véste és faragta a kritikai ideált, amely törekvéseink példája lehetett, és ebben az volt a pompás, hogy véleménye és felismerései a mi kis életterünkből és adottságainkból fakadtak, de egyénisége tüzében sokatmondóvá és általános érvényűvé nemesedtek. Komolynak alig tekinthető verseink és elbeszéléseink minőségét úgy vizsgálta, hogy az értékelés apparátusa jóval több érvet és ismeretet vonultatott fel érdekükben, mint amennyit megérdemeltek.

Néhány alapgondolatból és számos élményből, tapasztalatból és megérzésből állt össze számomra — meghatározott történelmi feltételek mellett, melyeknek vonásait átvette — a társadalomeszmény és életfelfogás, s az ennek megfelelő irodalmi tartás. A valóságkép lehetővé tette, hogy hozzá mérjem a gyakorlati tapasztalatokat, mintegy eszményi lehetőségét jelentette a valóságnak. Életfelfogásom pedig megszabta, mit gondoljak munkámról és magamról, hogyan adjak hírt azokról az ellentétekről, melyek a bennem élő társadalmi eszmény és a valóság közt léteztek. A kor erős, kényszerítő eszményeket sugallt, melyek a lelkesedés és a bizakodó hit melegében gazdagon tenyésztek. Az író — tudja vagy nem — eszmények jegyében él és dolgozik, mert munkájához szüksége van morális értékrendre, hogy az életről alkotott véleményét megfogalmazhassa, eszméi fényében vizsgálja az emberi sorsok komikus vagy drámai vonásait, létünk tragikumát vagy abszurdumát. Ám minden eszmény képviselete meghatározott tetteket, alkotó programot jelent, s ennek megfelelően elkötelezettséget, felelősséget, végeredményben az idea jegyében végzett munka célszerű tudatosságát. Ez az igazság az írás természetével is összefügg. Az életet nem leírjuk — a tények sokrétű bonyolultságában ez nem is lenne lehetséges —, hanem megírjuk, felületi jegyei alá hatolva a lényegére törekszünk. Az alkotás rend- és törvényteremtő szerepe következik ebből, az írott szó mérhetetlen hatalma, amely viszont feltételezi az író elhivatottság-tudatát és a haladó eszméknek elkötelezett felelősségét.

3.

Mindaz, amit eddig elmondtam —, az írót érinti, gondolkodása szerkezetét, látásmódját, etikáját és a művészetről vallott felfogását, egyéniségét. Az író ebben az állapotában szabad lehetőségeket testesít meg; valódi jelentőségre akkor tesz szert, ha egy közösség

— társadalmi valóság — realitásához kötődik, s szolgálatában célirányos feladatokat vállal. Szolgálata kétoldalúan és kölcsönösen előnyös: biztosítja a közös érdekek képviseletét, s ugyanakkor lehetővé teszi az író érvényesülését, becsvágyának kielégítését.

Ez is olyan törvény, amely az irodalom természetében gyökerezik.

A mi irodalmunk a hatvanas évek elején kezdett foglalkozni a nemzetiségi közelmúlttal, sajátos „kisebbségi” történelmünkkel. Érdeklődése szocialista eszmeiségének a közvetlen következménye volt, öntudatosulásának a jele. Ugyanakkor az irodalom lényegéből következett. Mert az írásbeliség nem lehet meg a múlt ismerete nélkül, sem egy népközösség életterének és szellemi igényeinek a késztetése nélkül. A nép írót nevel magának, vagy az író ismeri fel népét — közösségét —, egyre megy. Egymás híján, egyik a másik nélkül kudarc lenne, történelmi abszurditás. Szegénység a népnek, az írónak pedig eltévelyedés (légüres tér). Ezek bizonyára közhelyek, de a fejlődésképhez és a felelősség tudatosulásának képéhez hozzátartoznak.

Először a széppróza — regényirodalmunk — kezdett foglalkozni a háborús és a háború utáni évek létkérdéseivel, a szocialista társadalomépítés kezdeteivel, közösségünk történelmével. Tényfeltáró munkájában a közírás — az újságírás — segítette, de az általa felvázolt kép hangulatát a költészet is erősítette és kiegészítette. A hatvanas évek első fele a nemzetiségi "öntudat — és irodalomtudat — megalapozódásának kora. Ekkor jelennek meg Fábry Zoltánnak az első köztársaság kisebbségi kultúrájáról írt cikkei, könyvei, mindenekelőtt a Kúria, kvaterka, kultúra című gyűjtemény. Tanulmányt írtam a könyvről az Irodalmi Ssemlébe (1965), felfedeztem magamnak Fábry Zoltánt és