Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - Duba Gyula: Az írói felelősségről

törvénytevő hatalma és feladata van. (Ez még a költészetre is érvényes, melynek pedig vannak a tudatalattiból fakadó ösztönös, értelemfeletti, tehát sejtető és logikailag magyarázhatatlan elemei).

Ezt az igazságot azonban nem elég megérteni vagy gondolkodás nélkül elfogadni, hanem át kell élni és tapasztalatként megszerezni; az alkotó egyéniség vonatkozásában az írói tudatosság — vagy gondolatiság — történeti termék, az író alkata és személyes feltételei, valamint a kor irányzatai és lehetőségei táplálják és alakítják.

Az írói tudatosság útjának elején az olvasmányélmények állnak. Megtelünk általuk a szép élményével, eszményekkel és felismerésekkel, elképzelésekkel és vágyakkal, gondolkodásra és írásra késztetnek. A fogékony lélek megérzi — érti is? —, hogy ő is tudná úgy látni — és talán megjeleníteni is — az életet, ahogy a könyvekben találja. Hasonló gondolatai támadnak, mint amilyenekkel olvasmányaiban találkozik, majd utánérzéseinek és a saját felismeréseinek a nyomán egyéni gondolatai születnek. Ezeknek a gondolatoknak egy — jelentős! — része már nem arra vonatkozik, hogy melyik szálat kell kibogozni és irodalmi anyaggá tenni az élet szövetéből, hanem arra, hogyan kell látni a témát, milyen formába önteni, hogyan esztétikai értékké avatni, hogy általános érvényű tartalmat nyerjen.

A kérdés tehát így hangzik: hogyan kell írni?

Azaz: mi az írás? Ki az író? Milyen tulajdonságokkal rendelkező mesterember? Mi a művészet — művészete — lényege?

Felmerülhet, hogy szükségszerűk-e ezek a kérdések? A rájuk való válaszkeresés nélkül talán nem lehet írni? Véleményem szerint: nem! Az író csak akkor — és úgy — lehet alkotó egyéniség, ha mestersége törvényeit, szakmai fogásait és eszmei alapját felfedezi és megszerzi magának, az írással meghódított valóság anyagából bányássza ki, és úgy általánosítja, hogy egyetemes értelemben is igaznak bizonyulnak. Az író önmagát építi fel kora anyagából, s mindig egy eszme elkötelezettjeként. Eszmei elkötelezettség és felelősség nélkül az író dilettáns marad, ugyanúgy, mint az írásművészetre vonatkozó gondolati megalapozottság nélkül. (Nemzetiségi irodalmunk, kritikánk és közírásunk általános gondolatszegénységének ebben látom az okát: kevés írónk foglalkozik az írói munka mesterségbeli, erkölcsi és elméleti feltételeivel.)

Két könyv merül fel harminc év távlatából, melyekből — de bizonyára másokból is

— megsejthettem a tudatos írói magatartás törvényeit. Gorkij Irodalmi tanulmányok (Szikra, 1950) című könyvét és H. G. Wells Önéletrajzit húszegynéhány éves írogató suhancként olvastam. A tanulmány és az esszé műfaját Gorkij ismertette meg velem. Kötetében pompás írásokat olvastam Csehovról, Tolsztojról, Andrejevről, Korolenkóról, az írói „mesterségről”, arról, „hogyan tanult írni” s egyebekről; megismertetett az írói életérzés és gondolkodás sajátosságaival, az alkotás „öncélú” — önmagáért való — vonásaival, melyek az írónak szakmai egyéniséget biztosítanak. Az íróportrék tükrében az író mindenekelőtt gondolkozó, az élet figyelője, értékelője és programadója — ekkor élte fénykorát a „lélek mérnöke” meghatározás —, a nyelv mestere, szavak, álmok és dolgok tudója, a szocializmus híve és alkotó munkása. Az utóbbira főleg Gorkij elméleti tanulmányai, szerkesztői jegyzetei és tanácsai utaltak, melyekben a szocialista realizmus jegyeiről, osztályharcos elkötelezettségéről és a nyugati kultúrával szembeni előnyeiről szóló számos idézetet aláhúztam. (Ilyeneket: „...a munka teremti meg a kultúrát.” „Kiderült, hogy az embert nem lehet megismerni a valóságon kívül — amely viszont teljesen, minden ízében át van itatva politikával.”)

Wells könyvében viszont a mesterség megszállottja, a tudós-író alakja állt elém (példának?), a képzelet és a tudományos ismeretek szerelmese, az éles logikájú kritikus és önkritikus, a kor szellemiségének kiemelkedő polgári képviselője és a korabeli világ- irodalom államfőkkel egyenrangú uralkodója (azóta jócskán veszített jelentőségéből). Életrajza az önvizsgálat csodájaként hatott rám és megerősített hitemben, hogy az író világjelentőségű történések és emberiségméretű gondok részese és vállalója. Gorkijjal összhangban — bár más írói program jegyében — az alkotómunka egyetemességére utalt, s amellett a világirodalom fogalmának emberi méreteire. Később egyre jobban megbizonyosodtam arról, hogy az író nem lehet meg a világirodalom mibenlétének a megérzése nélkül, de nem maradhat annak bűvöletében csapongva sem, mint a lámpafény fogságába került, kábultan csapongó éjjeli lepke, mely végül megpörkölt szárnyakkal hull alá a fényből az enyészetbe. Mintha az írónak a világméretek távlata mellé