Irodalmi Szemle, 1986
1986/3 - Duba Gyula: Az írói felelősségről
kinevetni való dolgokat vizslattam, hogy megírjam őket. De írásaim hatását is figyeltem közben. Örültem, ha tetszettek, de nem jobban, mint ha egy műszaki feladatot jól megoldottam. Ma úgy vélem, értéknek éreztem, hogy megnevettetem — és talán elgondolkoztatom — környezetemet. Mert ha tetszik az írásom, akkor úgy látják a dolgokat, mint én, és kezdeményezésemre mosolyognak. Az első nyomtatott közlésem ténye megnövelte az addig öncélúnak tűnő, szórakozásszerűen művelt irogatás jelentőségét. Az országos (sajtó) nyilvánosság és nem utolsósorban a kedvező fogadtatással járó erkölcsi elismerés férfimunkává avatta a humoros ötleteket s megírásukat. Paródiasorozatot írtam (1955), melynek hatásán lemérhettem, hogy a frappáns és találó szatirikus vélemény, az ironikus értékelés és humoros bírálat olyan eszköz — fegyver? —, amely látványosan hat, elismerést kelt és tiszteletet parancsol. Elismert értékké válik annak okán, hogy a nevetségessé tett jelenség, tulajdonság, tény vagy személy látványosan legyőzetett és lomtárba utaltatott, ki lett közösítve a társadalomból (persze csak elméletben). Számomra ezek az évek személyesek és tisztázatlanok voltak, az individualizmus évei, terv és program nélkül, valóságérzékemre hagyatkozva írtam. Romantikus érzések éltek bennem, úgy véltem, „más szemmel” látok, mint a többiek, a magam útját járom, egyéniségem és önállóságom sérthetetlen. Ragaszkodom az igazamhoz, annak kimondásában senki meg nem akadályozhat. Tudat alatt bennem élt a humoros-szatirikus szemlélet szigorú logikája, amely nyílegyenesen sodorja az írást az egyedül lehetséges, kemény látszatérték-rombolás csattanása felé. Bár ez még nem a tudatos felelősségvállalás korszaka, mégis írói kor volt már számomra, a szellemi tett konok akarásának ideje. De még nem az önelemzés és a célkitűzések kora, nem is a programok ideje, ehhez a kezdő író még éretlen, nem elég felnőtt. Mondhatnánk, hogy ez az idő az írói tudat gyerekkora. Az önmegfigyelés tisztítótüze is éppen csak fellobbant, az író ugyan már önnön vizsgálódásának tárgya lehet, de csak úgy érdekes önmaga számára, ahogy bárki más, akár egy idegen. A korszak tanulságai és felismerései később érnek be, amikor a lélekben a külső szemlélődés és a belső önvizsgálat eredményeinek a tanulságai egyesülnek, és a képzelettel együtt munkálkodnak az alakuló világképen. Az én esetemben az élet- tapasztalatok a húszéves falusi fiatalember élményeiből, a nemzetiségi történelmi tapasztalatokból, a tanulásvágy távlataiból és mindenekelőtt a születő szocialista társadalom élményvilágából álltak össze. Sokak nemzedéki élménye, hgy akkor a lelket, az erkölcsöt és a becsvágyat, a programként elfogadott világképet az élő szocialista eszmék formálták, amelyek jövőbe vetett hittel töltöttek el. így épült fel az emberi — írői — lélek, s a kor teljes mértékben beleépült. 2. A kezdő író tehát hetyke kamasz és ösztönös lázadó, merész pelyhesállú Don Quijote, maga elé szegezett tollával az ismeretlent rohamozza. Félérett szövegeket fogalmaz másokról — vagy magáról —, hogy fennen hangoztassa véleményét, s megtegye azt a kor életszemlélete alapkövének, látványos csodájának. A semmiből feltörő megnyilvánulásáról számos hasonlatot mondhatnánk: kinyílt, mint a mezei virág, dalolni kezdett, mint az erdei madár, merészen hallatja hangját, csillogtatja elméjét, szerényen vagy kötekedve észrevéteti magát. írni akar, a művészi szó tekintélyével szólni a többiekhez. De törekvésének sem okát, sem értelmét nem keresi, elemien gyakorolja az írás aktusát. A nemtörődömség ideje azonban nem tarthat sokáig, mert már a kezdeteknél törvényszerűen meg kell indulnia a másik folyamatnak: az írói munka tudatosulási folyamatának. Ez a benső ön- vagy énteremtés kérdésekkel kezdődik: Miért írok? Hogyan kell írni? Mit kell írnom? A kérdések azt is jelzik az írónak, hogy munkája tudatos szellemi tevékenység, amelyet tartalmas és tisztán megfogalmazott, a mesterségét érintő gondolatok védőszárnya óv meg az eltévelyedéstől és az üres szőcsépléstől. A huszadik századi modern irodalmi törekvések számos megnyilvánulása arra utalhat, hogy az írott szó művészete a tudatalattiban uralkodó kaotikus egyidejűségnek és a bonyolult valóság áttekinthetetlen — s számos vonatkozásban oktalan — zűrzavarának engedelmeskedik. Ez pedig nem igaz! A szó a fogalom képe, a fogalom pedig a valóság határozott néven nevezése. Ebből következik, hogy az írás a rendteremtés művészete, az esetlegesség, a véletlenszerűség és a káosz megszüntetésének és uralásának lehetősége, melynek
