Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - Duba Gyula: Az írói felelősségről

AZ ÍRÓI FELELŐSSÉGRŐL Duba Gyula

i.

Ezerkilencszázötvennégy tavaszán a kassai (Košice) Dóm szomszédságában, a parkban ültem és a városi hangosbemondót hallgattam. Meleg napfényben fürödtek a házak, a langyos levegőben szinte hallhatóan pattogva rügyeztek a fák, a bokrok ágaiból apró zöld levélnyelvek bújtak elő. Humoros szöveg áradt a hangosbeszélöből, arról szólt, hogy kicsik a zsemlék, a staniclik lyukasak, és néha sajnálatosan nyúlós, gumiszerű a kenyér. Én írtam a szöveget, egyik osztálytársam olvasta be a központi mikrofonba; a programot a városi nemzeti bizottság kulturális osztályának a kérésére készítettük. Hallgattam a saját szövegemet és figyeltem, hogyan hat az emberekre. Megállapítottam, hogy a forgalom nem állt le, a járókelők tovább sietnek a dolguk után. A szatirikus szöveg elhangzott, zene követte, majd közérdekű közlemények és műsorismertetés zárta az adást. Az utca megszokott élete nyugodtan folyt tovább. Az adás szövege láthatóan távolról sem keltett annyi érdeklődést — figyelmet —, mint amikor a faluban a kisbíró végigdobolta az utcát és fontoskodva-hangsúlyozva felolvasta a jegyzőség vagy az elöljáróság közérdekű híreit, utasításait. A dobszóra az utcára jönnek az emberek, minden házból valaki, hogy el ne mulasszák a tudnivalókat, és figyelmesen meghallgatják a kis- bírót. Nem beszélgetnek közben, hogy jobban odafigyelhessenek, s amikor az befejezte mondanivalóját, részletesen megtárgyalják közleményeit. A hangosbemondó bizony nem keltett ilyen közfigyelmet. Ennek ellenére az adás bizonyára nem volt — nem lehetett

— felesleges. A kicsire sikerült zsemléről írt jegyzetem és osztálytársam hangja egyike volt azoknak a környezeti elemeknek, amelyek akkor is hatnak az emberre, ha nem tudatosítja őket. Egyike azoknak a hallható, látható, érezhető és tapintható dolgoknak, itielyek összessége körülvesz bennünket, meghatározza magatartásunkat és tettekre sar- lfáil.-Szellemeskedő gondolatmerietem apró összetevője lett az erőtérnek, melyben akko- riTfan a város élt.

Az írás mibenlétéről ilyen értelemben nem gondolkoztam, de a látszólagos hatástalanság sem kedvetlénített el. Szövegem „megjelent”, valami csekély tiszteletdíjat is kaptám érte, érvényesítettem magam, az embereknek tudomásul kellett venniük, hogy helytelenítem a zsemlék (kis) méretét. Nekem ennyi elég volt. Már újabb programon törtem a fejem. De azt megsejtettem, hogy az írás — az írott szóval való kifejezésmód

— mívelése nem öncélú tevékenység, értelme mások felé irányul. Az alkotás értékét pedig az önkifejezés sikere felett érzett örömben és a másokra való pozitív hatás tudatában kereshetjük. Az írás ereje abban lehet, hogy életszemléletünket, erkölcsi felfogásunkat és szépérzékünket — humánus értékeinket — Időtállőan megfogalmazzuk, másoknak példaként felajánljuk és elfogadtatjuk velük.

Ám a kezdő író nem okoskodik, nem az írás értelme foglalkoztatja, hanem az önkifejezés varázsa, filozofálás helyett — ír. Olyan erők feszítik, melyeknek természetét még nem ismeri, de parancsuknak ösztönösen engedelmeskedik. Hasonló a gyerekhez, aki komolykodva játékot készít magának és tevékenységében elmélyedve egyszerre érez örömöt és nyugtalanságot, rendkívüli tettekre való készséget és elismerésvágyat, a spontán alkotás természetes lelkiállapotát. Én abban a korban csipkelődő, humoros történeteket írogattam, groteszk ötleteken gondolkoztam, sandán, figyeltem diáktársaimat és tanáraimat, mindenütt emberi gyengeségek és társadalmi oktalanságok után kutattam,