Irodalmi Szemle, 1986

1986/2 - FIGYELŐ - Fónod Zoltán: Történelemszemlélet és nemzeti tudat

— számos történeti ok miatt— akkor sem lett volna képes, ha létezett volna egyáltalán »magyar állam« 1526 után. Ilyen azonban nem volt, s tulajdonképpen 1867 után sem lett..ezért az „egy magyar »á!iamnemzet« koncepciója a politikai realitásban nem ereszthetett gyökeret, a politikai elméletben pedig többé-kevésbé fikció volt..

A kiegyezés utáni fejlődésre jellemző volť, hogy a két központúvá vált birodalomnak sem közös parlamentje, sem központi kormánya nem volt (a delegációk, illetve a közös minisztériumok helyettesítették ezeket). „Az 1867-es alaptörvény kimondta — írja Diószegi István —, hogy az állam összes néptörzsei egyenjogúak, és minden néptörzs elidegeníthetetlen joga nemzetisége és nyelve megtartása és ápolása.” Ez egyébként a nyelvi egyenjogúság megfogalmazását jelentette az oktatásban, a hivatalok és a közélet területén, beleértve az anyanyelvi oktatást is. Lényegében a svájci mintájú kormányzati többnyelvűség szempontjai érvényesültek, ám a bécsi minisztériumok és a birodalmi gyűlés nyelve ' továbbra is a német maradt. Az „egy politikai nemzet” elvének érvényesítése elutasította a nemzetiségek kollektív politikai egyéniségét, de nem zárta ki azok nyelvi kulturális individualitását éppen az állampolgári egyenjogúság alapján. A nemzer tiségek nyelvhasználatát a törvény (1868)

— Diószegi István megállapítása szerint — „a kor szellemén felülemelkedő liberális nagyvonalúsággal szabályozta”. Fenntartotta ugyanis a magyar államnyelvet, de a francia és az angol mintával ellentétben ani.f.k kizárólagos használatát a kormányzati és a törvényhozási szintre korlátozta (a,törvényeket fordították!). A megyékben és a törvényhatóságoknál a magyar mellett minden más nyelv használatát előírta, amelyet a képviselők egyötöde kívánt. A községek és az egyházak esetében az iskola- alapítókra bízták az oktatási nyelv megválasztását. Nem volt ismeretlen azonban a „liberális nagyvonalúsággal” hozott törvények megsértése sem. Különösen a választójogi törvények (vagyonhoz, műveltséghez stb. kötődő) korlátozásai a néptőmegeket, főként a nemzetiségeket eleve kizárták a politikai életből. Talán mondanunk sem kell, hogy a nacionalizmusban gyökerező nemzetiségi politika „életkori" sajátosságai, szertelenségei és „gyermekbetegségei” súlyos problémákat okoztak s a történelmi konfliktusok forrásaivá váltak.

Tipológiai sajátosságok

Aszerint, hogy a nemzett állam vagy az uralkodó helyzetben levő nemzet a lakosság bizonyos csoportjának mennyiben adja meg vagy tagadja meg tőle az identitásból származó „külön eljárás” lehetőségét, Diószegi István a nemzetiségi politika különböző típusait különbözteti meg. Az első fokozathoz a diszkriminatív intézkedéseket sorolja, melyek nemzeti vagy vallási hovatartozás miatt korlátozzák (vagy kizárják) a lakosság bizonyos rétegét az állam- polgári jogok gyakorlásából (Anglia, cári Oroszország, Románia, Oszmán Birodalom). A második fokozatot — szerinte — a restriktíu, a korlátozó nemzetiségi politika jelenti. A korlátozás az anyanyelv érvényesítését érinti (közoktatás, közigazgatás, bíróság), megszabva az államnyelv kötelező használatát, s ezáltal a magánélet szférájába száműzve az anyanyelvet. Ilyen „nyelvi inkvizíció” érvényesült Nagy-Britanniá- ban {az írekkel), Franciaországban (a bretonokkal) és Németországban (a ciánokkal és lengyelekkel), valamint a cári Oroszországban (az összes nemzetiséggel szemben). Ezekben az országokban egyéb nemzetiségi jogok érvényesítéséről szó sem lehetett. A harmadik csoportba Diószegi a koncesszív vagy megengedő (elismerő) nemzetiségi politikát sorolja. Az engedékenység a nyelvhasználatra, a kulturális és politikai szervezkedés elismerésére vonatkozik. Ennek normái érvényesültek különböző eltérésekkel Ausztriában és Belgiumban, s lényegében (gyakorlati megszorításokkal) Magyarországon is. A negyedik típust a disztributío vagy osztozó nemzetiségi politika képviseli. Ebben a vezető politikai hatalomban levő nemzet és államiság „legfontosabb ismérvén, a szuverenitáson osztozik és más nemzet, illetve nemzetiség területi-politikai különállását is elismeri” (horvát—magyar kiegyezés, svéd— norvég és osztrák—magyar dualizums stb.). „A szuverenitás megosztása — írja Diószegi István — természetesen együtt járt valamennyi nemzetiségi jog elismerésével, kivéve az önrendelkezés, az elszakadás és az államalakítás jogát, amelyet még a legtöbb esélyt nyújtó Svájc is kizár.”

Szocialista nemzettudat és marxista történelemszemlélet

Az osztályharc logikájára épített történelemszemlélet eleve megköveteli a burzsoá