Irodalmi Szemle, 1986

1986/2 - FIGYELŐ - Fónod Zoltán: Történelemszemlélet és nemzeti tudat

resíielete előírta, hogy néhány éven belül »ž összes hivatalokban, az igazságszolgáltatásban német nyelvű legyen az ügyintézés, s e szerint az iskolákban is csak németül tudó tanárok taníthattak. A rendelet nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy — 32 intézkedés miatti ellenállást követően

— megnőtt az érdeklődés a magyar nyelv és irodalom iránt. A felvilágosodás magyar báwei franciaországi példákra hivatkoztak s a: haladás szószólóivá váltak. Olyan személyek küzdöttek a magyar nyelv jogaiért, mint Bessenyei, Csokonai, Kazinczy és mások. A korabeli állapotokról így írt a korszak egyik legműveltebb- és legkiemelkedőbb haladó politikusa, Hajnóczy József: „Nincs itt semmiféle biztonság ... mert a föaraknak ezer módjuk van, hogy ne csak a sem nemes polgár és paraszt, hanem a magyar nemes birtokát is elvegyék és kisajátítsák - ■ • Országunktól távol esik a tudo- niiiay, igazi virágzása;... és az exjezsuiták mioden erejüket latba vetik, hogy a tudományos könyveket ne fordítsák le magyar, szlovák, horvát vagy német nyelvre, félnek ugyanis attól, hogy a nép eléri a kellő fel- viiiígosultságot, és új, az igazságnak és jósak megfelelő politikai alkotmányt szerez magának.” Ezek a sorok is utalnak aí-ra, hogy a mohácsi csatavaszté.s (1526) nemcsak az ország gazdasági fejlődésében jelentett súlyos problémát, hanem kiszolgáltatottságot eredményezett a társadalmi életben is. A Habsburg-monarchia érdekei ugyanis fékezték a magyarországi fejlőd ■dést. A két ország közötti kapcsolatban rímig „nem állott fenn egyenrangúság” (S4. Friedjung), s minden különbség csupra- a nagyságrendben volt: Magyarország a legnagyobb koronaország (azaz: örökös tartomány), „az ő rendjei a leghatalmasab- haSi„ az ő berendezkedései térnek el leg- injtább a többiétől” (Renner).. A kiegyezés idején ifj. gr. Andrássy Gyula is azt vallotta „A mohácsi vész óta eltűntek azok a pslitikai viszonyok, amelyek mellett itt, a Disaa és a Tisza között önerőnkből képesek witunk egy önmagában is megállni bíró magyar államot alkotni.”

közjogi vonatkozásban az 1792— 3-as országgyűlés foglalkozott először a magyar »yeív jogainak törvénybe iktatásával. Az eseményre ugyan nem tekinthetünk úgy, mint a nemzetiségeket sújtó magyarosító töBekvések kezdetére, kétségtelen azonban, 3iogy ekkor a nemzetiségek nyelvhasználatául szó sem volt. Ez is előidézője lett «umak, hogy kérőbb — a magyarokhoz hasonlóan — a nemzetiségek is könyörtelen harcot kezdtek nyelvi jogaikért. (A magyar nyelv csak 1844-ben vált hivatalom nyelvvé és a diplomácia nyelvévé.) Ha az elmúlt századokban a nemzethalál, nyelvha- lál gondolata gyakran foglalkoztatta az írókat, szerepet játszott ebben az is, hogy a történelmi szembenállások, vesztett forradalmak, szabadságharcok nemegyszer juttatták ebbe a helyzetbe a magyarságot. A szabadságharc bukása után ilyen tetszha- lotti bizonylatot állított ki dr. Johann Christian Seiz is Lipcsében (1854), amikor műve előszavában ezt Irta: „A magyarnak története lezárult, mint nép távozott a világ színpadáról, s végső sorsa az, hogy Ausztriában feloldódjék. Az egyetlen jelentősebb emlék, amely Európában volt létéről számot ad, Corpus Jurisa. Nem hagy hátra a görögök és rómaiak módján építészeti emlékeket, melyekből az utókor egy elsüllyedt nép nagyságára következtethetne.”

A monarchia mindkét része soknemzetiségű álam maradt a kiegyezés (1867) után is, amelyben a nemzetiségek egyenjogúságának igénye kielégítetlen maradt. Ezt ugyanis csak az osztrák és a magyar hegemónia feladásával lehetett volna megoldani, föderalisztikus alapon biztosítva a nemzetiségek Jogos igényeit egy soknemzetiségű államban. Sajnos a nemzetiségek helyzetének rendezését tartalmazó 1868-as törvényjavaslat (Eötvös és Deák megfogalmazásában) megmaradt az egy politikai nemzet elméleténél, amelynek „a hon minden polgára, bármi nemzetiséghez tartozzék, egyenjogú tagja”. Az erőszakos ma- gyarosítási törekvések következménye volt, hogy 1879-ben a népiskolákban (XVIII. te.), 1883-ban (XXX. te.) pedig a középiskolákban tették kötelezővé a magyar nyelv oktatását, sőt 1891-ben (XV. te.) már az óvodásoktól is megkövetelték a magyar nyelv elsajátítását. A magyarosítás eszközei voltak az ún. közművelődési egyesületek is, amelyek minden megengedett eszközzel törekedtek a magyarság „visszahódítására”. Az 1890-es évektől egyre erőszakosabban nyilvánultak meg á magyarosítási törekvések. A magyar politikai közélet a millenniumi ünnepségek idején már harmincmilliós magyarságról álmodott, és a magyarosítás legfontosabb eszközének a magyar nyelv általánossá, kizárólagossá tételét tekintette. Az 1907-es hírhedt Apponyi-féle népiskolai törvény arra kötelezte a nem magyar tanítási nyelvű iskolákat, hogy a