Irodalmi Szemle, 1986
1986/2 - FIGYELŐ - Fónod Zoltán: Történelemszemlélet és nemzeti tudat
szerint a 18. századig a „hungarus patriotizmus" nem akadályozta a német, román vagy szláv származástudatot. A polgárságot a nemesi szemlélet legfeljebb az ország (de nem a nemzet) fogalmába fogadta be. A parasztság tömegeit Werbőczy Tripartiíuma „örök paraszti állapot”-ba juttatta. A parasztság 1514 miatt az „örök hűtlenség" vétkébe esett, „szabadságukat végképp elvesztvén, földesuraiknak feltétlen és örökös szolgaságába kerültek”, így mind a „nemzet”, mind az állam fogalmából kizárták őket. Az ún. második jobbágyságnak ez a rendszere — ahogy Erdei Ferenc írta — „a jobbágyságot minden lépésen a magyar társadalom alatt tartotta” és a „ne mesi nemzet egész jogállását emelte elérhetetlenül magasra a jobbágyság fölé”. Ezek az anakronisztikusén megerősített nemesi kiváltságok gátolták a nemzetté válás folyamatát és a modern nemzet kialakulását is. A Hármaskönyvet illetően — írja Bibó István — „az »una lademque nobilitas«, a nemesi kiváltságok egynemű- sítésében nem a főnemesség és a köznemesség egyenlőségén, hanem a parasztsággal szembeni érdekközösségén van a hangsúly. Ekkor szilárdult meg az a 400 esztendeig szétszakíthatatlannak bizonyult érdekkapcsolat, amely a nagyszámú középnemességnek a kis szabadságát nem a polgárok és parasztok kis szabadságával együtt akarta biztosítani, ahogy az Mátyás politikájának folytatásából következett volna, hanem a földesurak nagy szabadságával való azonosulásban.” A tárgyilagos történelemszemlélet azonban megköveteli, hogy a középnemesség képviselői között meglássuk azokat, akik a három részre szakadt ország, vagy Erdély történetében kimagasló szerepet játszottak, illetve a reformkorban, majd az 1848—49-es szabadságharc idején a haladás ügyének kötelezték el magukat. A főnemesek közül olyan személyek magasodtak kórtársaik fölé, mint Rákóczi Ferenc, Wesselényi Miklós, Széchenyi István, Eötvös József, Kemény Zsígmond és mások. „A nemesi nacionalizmus — írja Szűcs Jenő említett művében — önmagában nem »jó«, és nem »rossz«, mert nem jobb és nem rosszabb, mint a francia, a német vagy a lengyel nemes hasonló jellegű »nemzeti« tudattartalma a 13—16. században. A nagy különbség abban rejlik Európa nyugati és keleti fele közt, hogy míg Nyugaton már a 14—15. század óta emellett egy polgári színezetű nemzeti érzés is erősödőiéiben van, addig Kelet-Európában még a 18—19. században megszülető »pol- gári« nacionalizmus is át meg át van itatva e nemesi-dzsentri mentalitással és attitűdökkel. Ennek természetrajzához tartózik — máig kiható érvénnyel — az önární- tásra, illuzionizmusra, üres handabandázás- ra és oktalan szenvedélyességre való hajlam, mely a nemesség politikai szereplésót az 1290-es évektől fogva a 19. századig jellemezte.” A rendiség intézményét Angliában, Franciaországban (a klasszikus kapitalizmus országaiban) a polgári forradalom rombalta le és a nemzet fogalmába ezt követően — a polgárok jogegyenlősége alapján — az egész nép (a polgárság és a munkásság is) beletartozott, a társadalom alkotóelemévé vált. A magyar polgári forradalomban (és ez mutatja a fejlődésbeli különbségeket) a nemesség (a köznemesség) játszotta a főszerepet, s nemcsak a polgárosodás erőtlen, hanem a polgári nemzet kialakítása is késedelmes. A jobbágyfelszabadítással megszűnt ugyan az ősiség intézménye, a nagybirtokrendszer és az arisztokrácia politikai egyeduralma azonban változatlan maradt. A polgári fejlődés megkésettsége és ellentmondásai miatt a modern nemzetté fejlődés folyamatát tájainkon a nacionalizmus ösztönözte, serkentette. Hans Koch amerikai kutató a nacionalizmus két típusáról ír. Az egyik, ahol a harmadik rend erőssé vált a 18. század folyamán (Nagy- Britannia, Franciaország, Egyesült Államok) — itt a nacionalizmus főleg a politikai és gazdasági változásokban jelentkezett. A másik típus, ahol a harmadik rend a 19. században is gyönge volt (Németország, Olaszország, szláv népek) — itt a nacionalizmus középpontjában az irodalom, a néprajz, az anyanyelv és a kulturális élet állt, és csak később, a harmadik rend megerősödésével és a tömegek politikai ereje növekedésével jutnak el a nemzetállam megalakításának gondolatához. Ha fenntartásokkal is, ez utóbbi típushoz sorolják Magyarországot. Magyar vonatkozásban — a latin, később a német nyelv közéleti egyeduralmával szemben — a magyar nyelv jogainak elismertetésével kezdődött ez a folyamat. A germánizáló törekvések köztudottan II. József uralkodása idején felerősödtek. Az összmonarchia megteremtésének szándékával a „holt” latin nyelv helyett II. József a németet tette hivatalos nyelvvé. Nyelv-