Irodalmi Szemle, 1986

1986/2 - FIGYELŐ - Fónod Zoltán: Történelemszemlélet és nemzeti tudat

get jelölt. Lehetett valaki gente Hungarus, miközben natione Latinus, azaz román nyelvű és származású (vallon, francia vagy itáliai] volt (Szűcs Jenő).

A nyugati fejlődéssel ellentétben a kelet-európai országok fejlődését a megké- settség és a másság is jellemezte. Ebből a szempontból a magyar, a cseh, a lengyel, sőt az oroszországi fejlődés sok rokon vonást mutat fel, annak ellenére, hogy egyházi vonatkozásban Róma, illetve az oroszok esetében Bizánc volt a vonzáskörzet. Ez tükröződött a társadalom szerkezetében is, ahol a nemes az egyház és a királyi (fejedelmi) hatalom szolgájává vált, a parasztság tömegei viszont szolgaállapotban maradtak. A minták eltérő jellegére vall, hogy — Szűcs Jenő Magyar Nemzet-beli beszélgetését idézve — „amíg Franciaországban csak minden századik ember volt nemes, addig itt minden huszadik-huszonötödik, ugyanakkor míg ott minden tizedik szabad polgár volt „itt csak minden negyvenöt-ötvenedik”. Ebből következett az is, hogy míg Nyugaton a rendi gyűléseken a polgárság képviselői is részt vettek, Lengyelországban és Magyarországon ez a jog csak a nemesség képviselőit illette meg. Az egykori Elba—Lajta határvonal Kelet-Közép-Eurőpája a későbbiek során is más léptékkel, más mozgáslehetőségek szerint lépett a polgári fejlődés útjára.

Összefüggések és ellentmondások

A történelemszemlélet közelítő és eltérő álláspontjai az egy tény — sokfajta értelmezés lehetőségéből adódnak. A történelmi változások szeszélyes és ellentmondó hullámzásában nem kis gondot jelentettek azok a történelmi mendemondák, melyeknek némelyike több századon át tartotta magát. Ezek közé tartozott a hun hagyomány, melyet a világ-nemesi öntudat a 13. századtól őrzött, s a szittya magyarság hódító, uralkodó életformájával rokonított. A hun—magyar rokonság mítosza már Ano- nymusnál megtalálható, aki Almost, Árpád apját Attila leszármazottjának tekintette. Ezt a hiedelmet Kézai Simon (1282—1285 között készült) krónikája egységes elméletté gyúrta össze. Az elmélet a nyugati krónikák történetíróinak a fikcióira épült (a hun—török változattal együtt), és csak a 18. és a 19. században dőlt meg, bár az obi-ugor rokonságot már a 15. században megsejtette Aeneas Sylvius Piccolomini

(a későbbi II. Pius pápa). A finn—ugor rokonság feltárása a 18. századi német, svéd ős orosz tudósok munkásságával indult meg. Nálunk Sajnovics János és Gyarmatin Sámuel, illetve Reguly Antal, Hunfalvy Pál és Budenz József munkásságában tetőző- dött. A szittya magyarság hangos hirdetői azonban később is megtalálhatók. A nemzeti elzárkózás és az idegengyűlölet történelmi anakronizmusként a két világháború között a korábbinál veszélyesebb formában újra felütötte a fejét. A húszas—harmincas évek történelemszemlélete a középkortól értelmezte a nemzetfogalmat, a politikában és az ideológiában nacionalista uszításra használva fel letűnt korok történelmi eseményeit. (Mellékesen jegyezzük meg, hogy a cseh történelemben a bábeli torony építésében részt vett Boemus volt az ősatya.)

A történelemszemlélet bizonytalansági tényezői közé sorolhatjuk a natio Hun- garica, a politikai magyar nemzet fogalmát is, mely a közép-európai nemzeti történetírásban sok félreértésre adott okot. A nemzetiségi csoporttudat — ahogy már utaltunk rá — a középkorban sem volt ismeretlen (ezt a 11. századtól követhető magyar nemzetiségi eredettudat és a 12. századtól dokumentálható hörvát, szlovén, szász „népelem” önállósági törekvései is bizonyítják). A hűbéri társadalmi kötődések (királyhoz, egyházhoz,' hűbérúrhoz stb.) miatt ezek azonban alárendelt szerepet játszottak, s ezt a szerkezeti sajátosságukat (alárendeltségüket) a későbbi századokban, a rendi keretek között is megtartották. Az adott strukturális keretek (melyek előzményei között a területikülön- kormányzatokat és az oligarchikus tarto- mányuraságokat is meg kell említenünk) adtak lehetőséget arra, hogy a későbbiek során „egy önmagát a jog és a szabadság immanens birtokosának tekintő közösség, »politikai társadalom« csoporttudata és társadalmi emóciói ötvöződtek egybe általános európai teoretikus elemekkel”. A rendi „nemzet”-be (az egyetlen „politikai testként”, a királlyal — Anjouk, Jagellók, Habsburgok — szemben álló félként értelmezett közegbe) az „egész nemzetet” képviselő nemesek tartoztak, mégpedig Szilágyi Mihály szavai (1458) szerint „a vér ereje által”. Ennek a közösségnek a 15—18. században minden nemes tagja volt, függetlenül származásától. Nem tartoztak viszont a natio Hungaricába a (magyar) jobbágyok, városi polgárok és deákok sem. A nemzetiségi művelődéstörténet tanúsága