Irodalmi Szemle, 1986

1986/2 - FIGYELŐ - Fónod Zoltán: Történelemszemlélet és nemzeti tudat

A szemléleti kérdések legfontosabbja ekkor a polgári történelemszemlélettel való leszámolás volt. A nemzeti történelem marxista szemlélete érdekében volt erre szükség, tisztázva a nemzet történelmi szerepét éppúgy, mint a munkásosztály és a nemzet viszonyának kérdését. Fokozatosan jutottunk el arra a felismerésre, hogy az internacionalizmus és a nemzeti hovatartozás nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező fogalompár. Korábban Fučík fogalmazta meg a szeretjük nemzetünket kommunista igazságát. Az ötvenes évek dogmatikus szemlélete és elméleti konzer- vatizmusa azonban nem segítette a régi modellek és történelemszemlélet kérdéseinek elvszerű tisztázását, valamint a történelmi „tabuk” feloldását. A „nemzet” fogalma és a „nacionalizmus” kérdésköre ugyan körülhatárolódott, a „nemzeti függetlenség” és a „hazafiság” kérdésében azonban leegyszerűsödtek a szempontok, különösén a „patriotizmus” vált általános értékmérővé, a társadalmi haladás meghatározójává. Gondolatpanellek és 19. századi modellek vetítődtek vissza a történelem korábbi évszázadaira is. Azzal a mértékkel vizsgálták a feudalizmus kori viszonyokat, amely a „nemzet” és „hagyomány” kérdésében a modern polgári társadalomban a munkásság osztályharca nyomán bontakozott ki. Így született az a sztereotípia, hogy a történelem évszázadaiban a nép volt a nemzeti függetlenség és hazafiság letéteményese, az uralkodó osztályok pedig a „nemzeti” érdekek árulói (kivéve azokat, akik „osztálykorlátaikon felülemelkedtek”). így vált a magyar történelem és a „nemzetté” formálódás meghatározó kérdésévé a török hódoltság elleni harc vagy a 17. századi Habsburg-ellenes felkelés, az orosz és a lengyel történelemben a német lovagrend elleni küzdelem; román és szlovák vonatkozásban viszont a magyar rendiség elleni parasztmozgalmaknak jutott kiemelkedő szerep. Ügy tekintettek ezekre, mint a „nemzetté” válás mérföldköveit jelző eseményekre. Később egyesek az 1848/49-es szabadságharc idején megnyilvánuló retrográd nemzetiségi fellépéseket is a „haladó” törekvések közé sorolták. Megjegyzendő, hogy a nemzeti mozgalmak bécsi kapcsolatkeresésének oka a politikai és kulturális egyenjogúságot elodázó állapot volt, az a tény, hogy a nemzetiségek jogait az állampolgári egyenjogúságra korlátozták s egyedi szabadságjogaikat nem elégítették ki. Az 1849-es áprilisi törvények már későn jöttek és nem tudtak változtatni az elmérgesedett helyzeten. Az ébredő nemzetiségi mozgalmak egyébként joggal elvárták a 48-as eseményektől egyenjogúságuk biztosítását, ezt azonban a köznemesi szemlélet, sajnos, megkésve ismerte fel. Szomorú tanulsága a történelemnek, hogy a haladásért vívott küzdelemben ezt a lehetőséget elmulasztották, s ezzel a nemzetiségeket Bécs karjaiba kergették. A nemzetiségi mozgalmak ugyanis olyan lépésre szánták el magukat, méllyel ?-» visz- szahúzó erőként — szembekerültek a forradalommal, a bécsi udvar pedig végül becsapta őket. Bár a nemzetiségi mozgalmak törekvéseit meg lehet érteni, forradalomellenes fellépésüket aligha lehet „haladónak” minősíteni. Erre ma már a csehszlovák marxista történetírás is így tekint, bár a hatvanas évek közírásának közhangulatot befolyásoló felhangjai e téren nem múltak el nyomtalanul.

A történetírás sokáig olyan nyilvánvaló eseményben sem tudott egységes fogalom- rendszert kialakítani, mint az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság. A közép-európai országok „nemzeti” történelemszemlélete

— a polgári történetírás hatására — sokáig nem úgy tekintett a Ta>~ lesköztársaság harcaira, mint a fiatal szocialista hatalom jogos önvédelmi harcaira, melyekre az antanthatalmak által szervezett intervenciós támadások miatt került sor, hanem olyan akciónak minősítette azokat, amelyek („vörösben”) a magyar szupremáció érdekeit, tehát az „ezeréves elnyomás” meghosszabbítását szolgálták. Mondanunk sem kell, hogy a Tanácsköztársaság története, dokumentumai, Lenin értékelése és közvetlen támogatása egyértelmű tagadása ennek a torzító és a tényeket meghamisító szemléletnek. Az „ezeréves elnyomás” fogalma egyébként is osztályszempontokat nélkülöző fikció, mely történelmietlenségé- vel a polgári szemlélet sugallta primitív nacionalizmus kelléktárába tartozik. A történelem tanúsága szerint ugyanis a feudalizmus idején sehol nincs „nemzeti állam”. A középkori államok „soknemzetiségű” képződmények voltak, ahol a „nemzeti” területi hovatartozást jelölt. Az elsődleges szompontot az egyházhoz (római, mohamedán) való tartozás jelentette, továbbá a hűbéri hűség, a társadalmi rang (lovag, nemes, polgár, paraszt), és a (királyi) hatalomhoz való hűség volt a meghatározó. Csak ezek után következett a „nemzetiségi” szempont, mely elsősorban területisé