Irodalmi Szemle, 1986

1986/2 - FIGYELŐ - Fónod Zoltán: Történelemszemlélet és nemzeti tudat

zadi huszita mozgalmaktól eredeztette (etnikai, nyelvi és kulturális ismérvek alapján J „nemzeti" létezését. A magyar történetírás a „Szent István”-i állameszmére épült. Semmi köze sem volt az államalapító történelmi jelentőségű és nagyszabású elképzeléseihez, hanem — ahogy Szűcs Jenő írja — „hamis analógián nyugodott, és anakronisztikus szemléletmódból táplálkozott”. A történelmi erények és érdemek harsány hangoztatása (az „emberséges magyar kisebbség-politiká”-róI, az „ősi sza- badságszeretet”-ről, a „természetes hatá- rok”-ról) utalt arra a társadalmi valóságra, melynek ilyen elméletre szüksége volt. A letűnt korok anakronisztikus „nemzeti” szempontú „történelmesítése” a nacionalizmus szolgálatába állította a történetírást, nem vett tudomást arról, hogy sem István király, sem Dózsa, sem Hunyadi vagy Rákóczi nem ismerte a modern „nemzet” fogalmát, így küzdelmeik sem sajátíthatók ki a nacionalista ideológia számára.

Elsősorban azonban a német történetírás élt ezzel a szemlélettel. Áthidalta a nemzeti történelem vákuum-helyzeteit a középkorban, a politikai egység hiányát, s a harmincas években ez a szemlélet a legagresz- szívabb nacionalizmus szolgálatába szegődött. Az „élettér”-elmélet érdekében a „történelmi folytonosság”-ot bizonygatták, s attól sem riadtak vissza, hogy a történeti forrásokat meghamisítsák. Szemléletváltásra e téren a fasizmus bukása után sem került sor. Tíz évvel a háború befejezése után K. G. Hugelmann ismét azt bizonygatta, hogy a 9. században „a német nép mint tagolt egység kialakult és elhatárolódott”. A mai német történetírásban a történelem- tudomány szerepét kétségbevonó szélsőséges álláspont (R. Koselleck) éppúgy megtalálható, mint a két világháború közötti Németország agresszív szerepének meghamisítása (Helmut Diwald: Németország történelme, 1978).

A történelemszemlélet változásai

A marxista történelemszemlélet elveti a középkori előzményekbe kapaszkodó histo- rizált nacionalizmust, a történelmi materializmus nem ismer a priori kategóriákat a történelemben. A felszabadulást követő évtizedekben mégsem kerülhettük el a vulga- rizálás, a leegyszerűsítés buktatóit. A történelemre sokáig úgy tekintettünk, mint példatárra, a példák és ellenpéldák halmazára, melyeket a szocialista nemzettudat

igényével pozitív vagy negatív előjellel láttunk el, kiemeltük a haladó hagyományokat s lehetőleg mellőztük a bonyolultabb helyzeteket. így vált történelmünk mérföldkövévé Hunyadi, Dózsa, Zrínyi, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth és az 1848-as szabadság- harc, valamint az 1919-es Tanácsköztársaság. Nemcsak a felszabadulás után, hanem a két világháború között is a magyar haladásnak ezt az örökségét vállalták és vallották a kommunista és haladó írók. Adyn, Petőfin, Táncsicson, Kölcseyn át négyszáz év küzdelmére összpontosítottak s adtak ösztönzést az antifasiszta harchoz, a fel- szabadulás után pedig az új társadalmi-politikai átalakuláshoz.

Az a tény azonban, hogy a nemzet formálódása, a nemzeti tudat kialakulása nem a munkásmozgalomhoz és a szocializmushoz kötődik, hanem előző korok történeti öröksége, egyben okozója annak is, hogy a válaszadás a valóság mozgástörvényeire nem mindig könnyű. Ebből következik, hogy a nemzettudat zavarai ma sem ismeretlenek és sokan úgy tekintenek rá, mint a „konszolidált reménytelenség” érzelmi megnyilvánulására. A nemzeti megmaradás, identitás kérdésében a felgyorsult történelmi idő az elmúlt több mint fél évszázad során a szemléletváltás olyan szükségszerűségeit és kényszereit eredményezte, melyek a nemzettudat helyesbítésének, újraértelmezésének igényét is jelentették. Sajnos, az újraértelmezések között ismételten tanúi lehettünk a „nemzeti” történelem- szemlélet megújuló rohamainak is. Annak ellenére történt ez, hogy a két világháború között a lenini nemzetiségi politika, az önrendelkezési jog széles körű szovjetunióbeli alkalmazása követendő példát jelentett a kommunista és munkáspártok számára, ás a népfrontkorszak idején ez a gyakorlat eredményes is volt. 1945 után a társadalmi felszabadulás utat nyithatott volna a lenini eszmék érvényesülésének a nemzetiségi politika terén is, ám a „nemzetállamok” kialakításának újabb kísérlete és az ennek nyomán fellépő nacionalista tendenciák ha nem is akadályozhatták meg a lenini eszmék terjedését, utat nyitottak a burzsoá pártok nacionalista politikájának időleges érvényesülése előtt. Csak a fordulat éve (1948), a munkáshatalom győzelme és megerősödése után sikerült új lapot nyitni, új fejezetet kezdeni a közép-európai népek együttélésében, és felvenni a harcot a felújított régi modellek és új nacionalizmusok következményei ellen.