Irodalmi Szemle, 1986

1986/2 - Lóska Lajos: öt perc az élet (regényrészlet)

huzavona után se sikerült. Mint nem karpaszományosokat, véleményük megkérdezése nélkül akarták rákényszeríteni őket. Azok azonban, élükön Borkúthy századossal, görcsösen ragaszkodtak khakiszínű kincstári öltönyükhöz. Leadáskor azzal kell elszámolniuk. Végül a németek, tisztjeink közbenjárására, beletörődtek, de a legveszedelmesebb védelmivonal-szakasz elkészítését bízták rájuk.

Mi a gulyáságyúk helyett üstöket kaptunk. Fölállításukra a tűzoltószertárat találtuk a legalkalmasabbnak. Az épület másik végén levő raktárhelyiséget is készenlétben kellett tartanunk. Az okát nem közölték velünk. Hogy bármikor kéznél legyünk, négyen a padláson szállásoltunk. A szakaszvezetőn kívül én, Antal és Zsigárd, aki időnként lovas fogaton járt vételezni velem a legközelebbi német stáb melletti élelmiszerraktárba.

Nyomasztó kedvetlenséggel vettük tudomásul, hogy unteroffizier Beiler helyett egy kisebb SS-alaku!at tartózkodik közelünkben, élén egy marcona külsejű gruppenfiihrerrel.

— Az se tetszik — vélekedett Luksics takarodó után —, hogy német tisztek jártak itt dzsippen, és a raktárhelyiséget nézegették.

— Csak nem az SS-eket akarják oda telepíteni? — aggodalmaskodtam.

— Valamiben törik a fejüket!

Antal hallgatott. Észrevettem, hogy rózsefüzérét morzsolgatja. Aztán arra kért bennünket, hogy halkan eldúdolhassa altatódalként a Csillagok, csillagok kezdetű népdalt és az Angyaloknak királynője című egyházi éneket. A szakaszvezető nyomban elaludt, Zsigárd már jóval előtte. A zenetanár a beállt csend alapján úgy vélte, én se vagyok fönn. Borjúja mélyéről papírba csavart valamit vett elő. A homály ellenére megállapítottam, sajátos illata is elárulta, hogy fél szál füstölt kolbászt bontott ki. Inkább csak megszagolgatta, kicsit elmélázott fölötte, aztán visszarejtette.

Otthonról hozhatta, azért dédelgeti, hatódtam meg. Az engem is hazafelé ringató álom már-már elnyomott, amikor nyersen, riasztóan fölbúgott a teherautó. Kemény reccse- néssel fékezett, megállt, ajtaja csapódott. A mienket indulatosan döngették. Pillanatok alatt talpon voltunk. Kinéztünk az ablakon. Cennár törzsőrmester ébresztett, körülötte német katonák:

— Schnell, schnell! — kiabáltak ingerülten.

Mind a négyen kisiettünk, úgy is nehezen végeztünk. Nehéz ládákat cipeltünk, megmegbotolva a gyér világítás miatt.

— Óvatosan — figyelmeztetett bennünket minduntalan Cennár.

— Mi van bennük? — kíváncsiskodott Zsigárd káromkodást nyeldesve.

— Páncélöklök!

Patakzott rólunk a verejték, mire behordtuk. Nemcsak a súlytól, hanem attól a tudattól is, hogy cipekedés közben annyi robbanóanyagot ölelgettünk magunkhoz, és helyeztünk el szállásunk alatt.

Az éjszaka hátralevő része jóformán álmatlanul telt el. Azon töprengtünk, miért éppen a mi csapategységeinkhez szállították ezeket az eddig nem ismert, nem látott fegyvereket.

Hamarosan fény derült rá. Parancsnokságunk, élén a már alezredesi rangú Gaállal seregszemlét tartott. A fontos közlendőn kívül bizonyára önmagát, tisztikarát és minket is áltatni akarva, azt igyekezett kifejezni, hogy bár továbbra is hű szövetségesek maradunk, önálló, független magyar hadtestet képezünk. Amíg a napiparancs olvasására vártunk, néhányan halkan azt hánytuk-vetettük meg magunkban, mi maradt zászlóaljnyi karpaszományos-kiképző központunkból. Molnár az ujján mutatva vette számba. Mikor zavartalan kiképzésünk ürügyén Németországba helyeztek át bennünket, egyik századunk gyalog indult. Nürnbergben kellett volna találkoznunk velük, erre azonban nem került sor. Utólag az a hír járta, hogy egy részük szétszökdösött, a többit Budapest védelmére irányították. Másik századunk javát, elitjét Lingenbe küldték ... Németországi vándorlásaink folyamán is szakadtak le rólunk kisebb-nagyobb egységek, alakulatok, és tapadtak Wehrmacht-csapattestekhez, többnyire fegyver nélküli szolgálatokra. Leszámítva a beöltözött negyedik századot, meg az utászokat, nincsenek jelen, nem hagyhatták el hadállásaikat, zászlóaljnyian se vagyunk... De azért Gaál, elődeihez hasonlóan, szereti zászlóaljparancsnoknak szólíttatni magát. Most is úgy jelentettek a századparancsnokok...

Mielőtt a szemléről elvonultunk, döbbenten hallottuk, hogy századunkat, az elsőt, együtt a másodikkal, az a kitüntetés érte, hogy sorainkból páncélöklös alakulatokat képeznek ki. Tekintsük dicsőségnek.