Irodalmi Szemle, 1986
1986/2 - Lóska Lajos: öt perc az élet (regényrészlet)
A következő napokon kezdetét vette a különös, kurta, de annál ellenszenvesebb fegyver lényegének, alkatrészeinek, szétszedésének, összerakásának, használatának oktatása, begyakorlása. A puskát se szívesen vittem a vállamon, de ezt a buzogányszerűcn végződő gyilkos szerszámot rettegve, hátborzongva. Luksics nem győzött vigasztalni, hogy mihelyt alkalma nyílik rá, véglegesen beosztat maga mellé a konyhára. Egyelőre azonban Antallal együtt ő is köteles időnként kivonulni, és elsajátítani a nagy reményű fegyver használatát. — Egyszerű az egész — magyarázták oktatóink —, hatvan centiméter mély lövész- gödröt készítünk, éppen csak olyan kerületűt, hogy lehúzódhassunk benne a lövésre kész páncélököllel. A tank észre se vesz bennünket. Várjuk nyugodtan, hidegvérrel. Mikor már csak harminc méter távolság lesz köztünk, pontos célzás után elsütjük a páncélöklöt. Erős idegzetű lövész bátor elszántsággal öt, tíz tankot is harcképtelenné tehet. — És ha nem találja el? — aggodalmaskodtunk. Sehogy se volt ínyünkre, hogy a háború tizenkettedik órájában új fegyvernemre képeznek ki bennünket. — El kell találnia! Harminc méterről nem találja el? Még a vak is eltalálja. — De ha mégse? — Akkor a temetésedre se lesz gond — dörögte Németh századparancsnok. — Betapos, mintha féreg volnál, de büszke lehetsz a másvilágon. Bátor voltál, megtetted, amit édes hazánk méltán megkívánhat tőled. Orosz bombázók jelentek meg a feihőfoszlányokkal teleszórt égen. Mindnyájan a földre vetettük magunkat. Én éppen Németh százados csizmatalpára láttam. Remegett, mint a kocsonya. Nos, berezeltél századparancsnok létedre, néztem arcomra dermedt gúnyos mosollyal — miközben magam is összeszorítottam a fogam, hogy ne vacogjon —, hiszen pillanatokkal ezelőtt hetykén vágta az arcunkba: „Elpusztulsz, mintha féreg volnál, de büszke lehetsz a másvilágon!” Vagy ez csak a legénységre vonatkozik? A repülőgépek hátborzongató zúgással húztak el fölöttünk. Dermedten hallgattuk. A katonai előírásnak megfelelően kitátottuk a szánkat, nehogy beszakadjon a dobhártyánk, ha bomba robban közelünkben. Itt nem került rá sor, csak jóval távolabb. — Tizenöt — számoltuk kissé föllélegezve az egymást követő dörrenéseket. — A fenyvesre vagy a lövészárokra szórták? — találgattuk. — Azt hiszem, a fenyvesre — kémlelt arrafelé Füle. — Akkor oda a vadonatúj Messerschmidtek — dörmögte Perjési álsajnálkozással —, pedig milyen tökéletesen álcázták őket. — És a légvédelmi ágyúk meg se szólaltak — vetette közbe Zsigárd hunyorogva —, akkor mért állítgatták be őket akkora gonddal? Emlékeztek, amikor a fenyvesen áthaladva elmentünk mellettük? — Vigyázzanak, jönnek visszafelé — húzódott le ismét a tizedes. A földdel eggyé válva hallgattuk a gyorsan erősödő vérfagyasztó berregést. Némi vigaszunkul szolgált fejünkön levő sisakunkon kívül, hogy páncélöklünk egyelőre robbanófej nélkül lapul mellettünk, viszont új fegyverünk ellenére állandóan velünk levő puskánkat kezünk ügyében kellett tartanunk. Most különösen, mert közelünkben a századparancsnok, s még inkább, mivel a falu felől mint antikrisztus magasodik Gaál alezredes: — Barmok! — üvöltötte. — Mindhármat leszedhették volna előbb, olyan mélyen repültek. Legalább most lőjetek rájuk! Ledobálták a bombaterhüket, tönkretéve a védelmetekre szánt Messerschmidteket. Azok nélkül megdögölhettek a lövészárokban! — Esztelenség! — csikorgatta fogát Tavaszi. — Tűz! — vezényelt falfehéren Németh egy magasabb zsombék mögé kúszva. Néhányan vaktában elsütötték puskájukat. Sokkal többen ha akarták se tudták volna, szakaszonként kettőnek-háromnak jutott lőszer. — Lepuffantsuk azt a két bolondot? — kérdezte Zsigárd fojtottan, fejével Gaál és Németh felé bökve. Az ő puskája töltve van. A zászlós heves mozdulattal leintette ... Az egyik repülőgép recsegve fölénk ereszkedett. Behunytam a szemem. Most hiába kutatja a csukaszürkéket. Csak minket lát, a mieink kezében füstölög a puska. Mielőtt szememet teljesen lehunytam, még észrevettem, hogy Tavaszi meglobogtatta fehér zsebkendőjét. Vagy a verejtékét törölte vele? Táncolt körülöttem tűzkarikásan a sötétség ... Sistergés hangzott. Isten veled, világ, feleségem, otthonom. Végem! Hallani véltem
