Irodalmi Szemle, 1986
1986/2 - Lóska Lajos: öt perc az élet (regényrészlet)
— A többiekről nagyon lerí a csukaszürke — integetett vissza Perjési, a negyedik századból búsan felénk integetőknek. — Mégis beolvadnak a germán tengerbe, éppen mikor a legviharosabb — tűnődtem hangosan. yrfjr — Ezek itt jobbra már a németek — szólt közbe Molnár. — Észre se veszed, hol végződik a negyedik század, és hol kezdődik az övék. — Nézésükről fölismerheted őket. Olyan, mint a sarokba szorított farkasoké. Nagy kerülővel tartottunk kelet felé. Gyorsított menetben haladtunk. A tisztek állandóan az eget kémlelték. Légitámadástól féltek. Letértünk az útról. Ritkás fenyves alá fordultunk. Német légvédelmi tüzérek mellett vonultunk el. Ütegeket szereltek sebtében. Meglepetésünkre az egyik csövet közönséges íűrésszel rövidítették. — Fenyőszálből készültek — állapította meg Perjési, aki legközelebb haladt el mellettük. — De milyen nagyszerűen befestették vasszínűre. — Az ellenség félrevezetésére valók — magyarázta Füle tizedes. — így leplezik a közelben lapuló igazi ütegeket. De az is lehet, hogy egyelőre csak ilyen álütegeik vannak. Egyre több helyre kellenének a légelhárítók, de olyanná válik az utánpótlás, mint a nagybeteg vérkeringése. Súlyos zavarokkal küzd. A légvédelmi egységek parancsnoka utunkat állta. Csak hosszú huzavona után egyezett bele, hogy az erdőn át vezető ösvényen haladva rövidíthessünk a távolságon. Hamarosan kiderült az oka. Amint a rejtett völgy peremén fölfelé kapaszkodtunk, lent negyvenötven, fenyőgallyal álcázott repülőgépet pillantottunk meg. — Miért nem szállt ezekből iöl egy se, mikor a rata földerített bennünket, és tüzet nyitott a csukaszürkékre? — vetették föl többen. — Könnyű kitalálni — válaszolt a szakaszvezető —, nincs üzemanyag. — Azt is könnyű kitalálni, miért szívom én üresen a szipkám — élcelődött fanyar mosollyal Molnár. Egyre hiányosabb a dohányellátásunk. Lám, ugyanaz a törvényszerűség vonatkozik a kis dolgokra, mint a nagyokra. Nem volt se időnk, se kedvünk tovább filozofálni. Sík terepre jutva fölzárkóztunk, meggyorsítottuk lépteinket, mégpedig jócskán. Késő délutánig tartó erőltetett menetelés után, ami még a „miránk szánt teljes fölszereléssel” se könnyű dolog, jutottunk el idáig, ahol most vagyunk, a senki földje peremére. — Bámészkodhattak, kifújták magukat, elvégezhették kis- és nagydolgukat, most aztán ■délnyugatnak fordulunk a legközelebbi faluig — rendelkeztek a tisztek. A szó legszorosabb értelmében vonszoltuk megunkat, mire fölbukkantak a házak körvonalai egy gótikus torony körül. Az volt az érzésem, hogy sokkal hamarabb megközelíthettük volna, ha nem teszünk vargabetűket. — Körbe-körbejártunk, mint a zsidók a bibliai Jerikó falait — mondtam Zsigárdnak. — Azok összeomlottak — vágta rá —, de ez majd velünk együtt. — Már azt se bánom — nyögött föl Perjési —, csak érjünk végre oda. Magunk se tudtuk, mi nehezedett ránk súlyosabban, a kimerültség vagy a senki földjének iszonyatos csendje, mely bármely pillanatban eget-földet rázó dübörgéssé válhat... Elszállásolásunk nem okozott gondot. A házak üresek, legtöbbnek ajtaja, ablaka nyitva, a lakosság elmenekült, minden ingóságát magával vitte. A következő nap számomra kellemetlen meglepetéssel kezdődött. Kalmár zászlós ajánlatára, századparancsnokunk beleegyezésével, kizárólagos konyhai szolgálatra jelentkezett Antal György a második szakaszból. Összenéztünk Luksiccsal, akinek csapategységbeli beosztása szakácskodása ellenére ■továbbra is megmaradt, igaz, többnyire a szintén a frontszolgálattal rendelkező Füle tizedes helyettesítette ... — Ne féljen, maga szintén marad — nyugtatott —, Tavaszi zászlós úr tudtával, beleegyezésével csak akkor vonul ki, ha nem akad nálam dolga. Az pedig rendszerint akadni fog. Hiszen két, esetleg három század ellátása nehezedik a vállamra. Ez az emberke ráadásnak se elég. Bizakodtam. A szakaszvezető valóban rádolgozott. Mozgókonyhánkat parancsnokságunk átengedte a német alakulatoknak, illetve a közvetlen közelükbe irányított negyedik századunknak és az utászszázadbelieknek. Az utóbbiak csukaszürkébe öltöztetése hosszabb