Irodalmi Szemle, 1986

1986/2 - Lóska Lajos: öt perc az élet (regényrészlet)

csörgött, sajnos se időnkből, se erőnkből nem telt, hogy jobban kihasználjuk. Alig pity- mallott, lőhalálában továbbvonultunk, végre ideérkeztünk.

Kopár dombhát emelkedik előttünk siváran, vigasztalanul.

Hónak nyoma sincs, a fű mégse akar kizöldülni, mintha a szüntelenül vijjogó szél tarolná le. Napokon át küszködtünk a rideg, agyagos talajjal, míg elkészült a dombhát peremén a lövészárok. Hátrább a gyér, hepehupás erdőség szélén a fedett dekkungok sorakoznak. A legnagyobb előtt állnak Gaál őrnagy körül a hadnagyok, főhadnagyok, századosok. Ruhájuk nagyszerűen beleolvad a barnásan fakó tájba. Annál feltűnőbb a két német tiszt csukaszürkéje. Az egyik főhadnagy, a másik SS-hadnagy. Sapkájáról messzire virít a halálfej.

— Tavaszi zászlós, jöjjenek már — közvetíti Szelény Németh százados parancsát —, mit kukoricázik velük! Vagy, vagy!

— Egyszóval nem? — néz a szakaszokra biztatón Tavaszi. — Döntsenek, hallották a parancsot, mennünk kell.

A másik három zászlós behúzott nyakkal bólogat. Mi lesz ebből? Maguk se szívesen cserélnék ki a mundért. Ellene szóljanak? Mellette? Legjobb hallgatni, beszéljen Tavaszi, a rangidős. ^

Tavasziék kilépnek, hogy egyszerre érjenek oda a többi század zászlósaival. A parancsnoki dekkung előtt idegesen várakoznak a fölöttesek.

— Vonakodnak ruhát cserélni — jelenti Tavaszi olyan egykedvű, fagyos arccal, mintha neki semmi szerepe se volna benne.

A másik két századnál ugyanez a helyzet, azok se hajlandók.

— Hívják közelebb őket — óhajtja oberleutnant Günther.

A zászlósok fölötteseik utasítása szerint intézkednek. Vezényszavak hangzanak.

ímmel-ámmal, konok hunyászkodással mozdul a zöldesbarna tömeg. Az arcok gyűröttek, fásultak, rosszul borotváltak, de a tekintetek makacsul, dacosan villannak.

Keleti tatár szemek, gondolja mérgét nyeldesve a két német. Rongyosak, foltosak, piszkosak, mégsem hajlandók kicserélni a gúnyájukat. Azt gondolják, hogy így köny- nyebben megmenthetik az irhájukat.

Az oberleutnant erőt vesz háborgásán, beszélni kezd, torokhangon, bizonytalanul. Szelény tolmácsolja erős, öblös harsogással:

— A háború végső szakasza közeledik. Teljes összefogás, egyöntetűség szükséges ahhoz, hogy az ellenséget kedvező békére kényszerítsük.

Hát már nem „legyőzzük, megsemmisítsük, pozdorjává zúzzuk”? — néztünk össze. Arcunk gúnyos mosolyra rándult, pedig Szelény egyre nagyobb lendülettel tolmácsolta:

— Az egységes vezetést, irányítást megkönnyítené az egyforma egyenruha. Katonák! A birodalmi hadvezetőség a javatokat akarja. Életetek nagyobb biztonságban lenne, ha a jobban fölszerelt, tapasztalt Wehrmacht-kötelékek közé oszthatnánk be titeket. Ruhátok nyűtt, piszkos, foltos, nem méltó hozzátok. Kicseréljük! Gondoljátok meg!

Tisztjeink tekintetét kutatjuk. Mintha üresség volna a szemük helyén. Gaál őrnagy, a jelenlévő tisztek közül a legmagasabb rangú, ismétli meg a német főhadnagy érveit. Hozzáfűzi, hogy a magyar tisztikar helyesli a német hadvezetőség ajánlatát. Érezzük, hogy alakoskodik. Bármennyire fasisztabarát, ragaszkodik az önálló magyar harci egység fönnmaradásához, még ha teljes odaadással támogatja is a Harmadik Birodalom kétségbeesett harci erőfeszítéseit.

— Akik nem helyeslik az egyenruhacserét, lépjenek két lépést előre! — vezényel- tetik a századparancsnokok.

Tompán dobban a hegyhát. Egyet leszámítva, előbbre léptek a századok. Alig húszharminc ember maradt a helyén. Azokat nyomban átvezényelték a negyedik századhoz. Az néhány ember kivételével kötélnek állt. Az ellenszegülőket aztán miközénk osztották be.

A tisztek hosszasan tanácskoztak. Közben nyugati irányba kémlelgettek. Rövidesen megérkezik a várt katonai személyautó. Már itt is van. Grund ezredes lép ki belőle. Telefonon értesült a helyzetről. Hozta a német parancsnokság döntését: Minden engedetlen alakulat, tisztjei kivételével, azonnal leadja a fegyvert. A gyalogsági ásót megtarthatják. Kizárólag hadimunkára alkalmazzák ezentúl őket. Az ellenálló századokat megtizedelik!