Irodalmi Szemle, 1986

1986/2 - Lóska Lajos: öt perc az élet (regényrészlet)

—- Hol az ezredparancsnokságunk? Felénk se néz ilyen nehéz helyzetben?! — méltatlankodtunk többen.

— Azt rebesgetik — súgta a negyedik századból idekerült Bodor őrvezető —, hogy Hajós alezredes meglépett. Segédtisztjeit őrizetbe vették a németek. Teljes a fejetlenség velünk kapcsolatban. De általában is.

— Azért pöffeszkedik úgy Gaál — jegyezte meg Szidor. — Rangidős.

A zászlósok új parancsokkal loholtak:

— A lövészárok nyugati szárnyát a beöltözött negyedik század foglalja el harci készültségben. A harmadik század azonnal sorakozik. A negyedik század munkaterepét veszi át. Folytatják a lövészárokásást. Az első és második század által kiürített védelmi vonalakat a bevetésekről pihenésre érkező Wehrmacht kötelékek foglalják el.

— Velünk mi lesz? — kérdezgetjük.

— Keletebbre megyünk új lövészárkokat ásni — válaszol Tavaszi sebtében. Mintha arcára némi derű surranna, de fokozott gond is.

A fegyvereinket gúlába raktuk a leadáshoz. Éppen végeztünk vele, mikor föltűntek azok a német egységek, amelyek átveszik tőlünk a védelmi állásainkat.

A tűzvonalból jönnek a kissé hátrább levő védelmi vonalakba „pihenni”, mereszt- gettük rájuk a szemünket ellenszenvvel, de szánakozó megrökönyödéssel is. Itt aztán kellemes pihenés vár rájuk. És meddig?

— Emlékeztek még a nyugati frontról érkezettekre? — tette le az utolsó nyaláb tölténytáskát Szidor. — Ezeknek is éppolyan az arcuk, mozgásuk, vagy még elgyötörtebb.

— Örülhetne nekik Alstók Frici — jegyezte meg fanyarul Perjési.

— Beöltözött — szipákolt üres szipkájával Molnár —, azonnal hozta nekik a vadonatúj mundérokat a teherautó. Ogy bizony, Frici itt hagyott bennünket, a negyedik századot boldogítja.

— Nem siratjuk — igazgatta Zsigárd derékszíja mögött lógó egyetlen fegyverét, a gyalogsági ásót...

— Nézzétek, mit húznak ott elő a vöröskeresztes autóból? — figyelmeztetem társaimat összeránduló szemöldökkel.

—Halottakat — érkezett hozzánk Luksics a gúlába rakott puskák pontos számának megállapítása közben. — A százados is elesett, a parancsnokuk. Partizánok támadták meg őket útközben.

Már a mi közelünkben is tevékenykednek, vett erőt rajtunk az izgalom. A fegyvereinket meg éppen most kellett leadnunk. Még a kezünk ügyében van, fölkapkodhatnánk. Céltalan lenne. Kevés a muníciónk. A németeknek néhány kisebb tankjuk is van. Ugyan kivel tartana a negyedik század, ha kenyértörésre kerülne a sor?

A halottakat védett hajlatban ravatalozták fel. Sűrűbb ott az egyébként ritkás erdő. Kis tisztáson két emelvényt róttak össze frissen vágott nyírfából. A szélesebben pihent a nyolc közlegény, a díszesebben a százados.

A századok fölsorakoztak. Elöl a pihenésre érkezettek. Dúlt arccal nézték parancsnokuk és nyolc társuk tetemét. Azokra már valóban zavartalan nyugalom vár. Az örök nyugodalom.

A mi századunk a jobb oldalon helyezkedett el, balra tőlünk a második század, azután a harmadik, szemben a most már beöltözve érkező, csukaszürke ruhás negyedik.

— Valóban vadonatújat kaptak — súgta Zsigárd. — Látjátok Alstókot? A széléről a hatodik. Nagyon roggyantan áll. Mintha bánná, hogy faképnél hagyott bennünket.

— Égetheti a bőrüket az a mundér — jegyezte meg Szidor.

Nekem olyan érzésem támadt, mintha azok mindnyájan a ravatalon feküdnének. Halott század, fogott el a szánalom. A tisztjeik vezethették félre őket. Júdások. Eladtak száz embert.

A halottakat egymás után engedték le a sírgödörbe. Feleségük, gyermekük, anyjuk, apjuk szorong otthon. Talán ebben a pillanatban is reménykednek, hogy nem történt bajuk. Pedig sátorlapjukba csavarva fekszenek a sír fenekén.

A százados van még hátra. Zord ábrázata lehetett életében. Sok-sok embert vezényelt halálba. Élükre állhat az enyészet birodalmában.

Következett az elvonulás. Először a negyedik század. Fülünket hegyeztük, németül hangzik-e vajon a vezényszó? Még nem. De mi az, kővé váltak az újdonsült csukaszürkék? A vezényszó elhangzott, s ők tétováznak. Tekintetük görcsösen kapaszkodik belénk,