Irodalmi Szemle, 1986

1986/2 - Rácz Olivér: Elkötelezettség, pártosság — irodalom

tető, sőt, irányító jellegű volt, lioha korántsem „minden” magyar szavazott a kommunista pártra, mert a politikai lét és küzdelem törvényei a csehszlovákiai magyarság körében is hatottak. A csehszlovákiai magyarság akkor sem volt, sohasem volt valamilyen meghatározhatatlan diaszpóra, valamiféle elvont fogalom, önmagába zárt kör, partra sodort, lehorgonyzott sziget, hanem élő szervezet, emberi közösség az emberi közösségben, s a társadalom belső adottságai ezen a közösségen belül is érvényesültek: létezett benne fehér, fekete, sőt szürke is, létezett munkás, földműves, értelmiség — kispolgár és nagytőkés: természetszerűen létezett osztályharc is.

Pontosan ezekben az erjedő években ismerkedtem meg a szovjet irodalommal és a pártosság fogalmával. Nem hiszem, hogy az irodalom közvetítésével jutottam volna el a Pártig, de az bizonyos, hogy az irodalom pártossága egyengette az utamat. Lev Tolsztojtól jutottam el Alekszej Tolsztojig, Turgenyevtől, Gogoltól, Csehovtól Gorkijig. És aztán Anna Ahmatova és a Leningrád szörnyű és hősies napjait átélt Vera Inber verseit fordítottam, és elolvastam Panova Fehérvonatát és Pavlenko Boldogságát. És később elolvastam Gorkijnak az I. Szovjet írókongresszuson elmondott beszédét, s ennek egyik emlékezetes mondata már nem csupán a Szovjet írókongresszus célkitűzéseinek, hanem

& Párt programjának a szellemét idézte tudatomba:

„Az írószövetség nem azért alakul meg, hogy csupán fizikailag egyesítse a szó míí- •vészeit, hanem, hogy az írók szakmai szervezetbe tömörülve, tudatára ébredjenek kollektív erejüknek, s a lehető legvilágosabban meghatározhassák a közös alkotó munka sokrétű művészi irányzatait, célkitűzéseit, és a célokat úgy hangolják össze, hogy azok egysége megfeleljen az ország alkotó munkáját, energiáját irányító egységnek.”

És Makszim Gorkij vallotta ezt is:

„A szovjet író nem lehet kizárólag író, nem lehet csak hivatalos irodalmár. Az író ember, élénk, energikus résztvevője mindannak, ami az országban folyik.”

Alekszej Tolsztoj pedig ezt vallotta: „Az írónak egy személyben gondolkodónak, művésznek és kritikusnak is kell lennie. Ha csak egyik a három közül, ez nem elegendő.” Fagyejev, Pausztovszkij, Polevoj; Scsipacsov, Szimonov, Tyihonov, Tvardovszkij, Vinokurov — sorolhatnám őket a végtelenségig, a lényeg egy marad: az, amit az SZKP XXVI. kongresszusa fogalmazott meg az írók felelősségtudatával és feladataival kapcsolatban: „A nép érdekeivel élni, megosztani vele az örömöt és a bánatot, hirdetni: az élet igazságait, humanista eszményeinket, részt vállalni a kommunista építésből: ez a művészet valódi népisége, igazi pártossága.”

így, visszatekintve a megtett útra, önkéntelenül felvetődik bennem is a kérdés, vajon nem a felépítménytől jutottam-e el az alapokig? Még ez sem lehetetlen: körülbelül ugyanabban az időben lettem a párt és az írószövetség tagja. Egy azonban bizonyos: a marxizmus klasszikusai és a szocialista irodalom klasszikusai nélkül sohasem jutottam volna el ahhoz a felismeréshez, hogy az író pártossága — erő és felelősség. A művész felelőssége a társadalom, a szocialista ember formálásának munkájában, a párt és a nép egységének szüntelen alakításában mérhetetlen. Feladatát nem valósíthatja meg pusztán a szemantika eszközeivel, hanem csakis a szilárd meggyőződés erejével, azzal az erővel, amely pontosan pártossága erőforrásaiból fakad. A közösségi érzés és elkötelezettség erejével, amely egy a tájjal, a folyóparti füzekkel és a csillagos égbolttal, amely a táj és a tájat lakó emberek fölé borul. Erejének éltetője — maga a Csillag. És az ember.