Irodalmi Szemle, 1986
1986/2 - Zádor András: Jaroslav Seifert 1901—1986
JAROSLAV SEIFERT 1901—1986 A jóslat valóra vált. A hosszú élettel megfenyegetett költő nyolcvannégy évet és száznyolc napot élt, szerencséjére a cseh költészetnek, mert művészetének a harmincas években — költői pályája posztpoetista korszakában — elért és alkotóereje határain beiül meghaladhatatlannak látszó színvonalát élete utolsó húsz évében múlta felül. Ama szerencsés nagyok közé tartozott tehát, akik nemhogy életútjuk felén túl, hanem annak utolsó negyedében hódítják meg a művészet legmagasabb ormait. S ennek a kései időszaknak a termése nemcsak a cseh költészetet gazdagítja, hanem az egész civilizált világét is, mert a Nobel-díj elnyerése után minden bizonnyal sok nyelvre fordítják majd verseit. Magyarul 1939 óta olvashatók, és a budapesti Európa Könyvkiadó már 1983-ban, vagyis egy évvel a Nobel-díj előtt szép válogatást készített életművéből, s a kötet a közeljövőben megjelenik. Az 1936-ban és 1954-ben álami díjjal, 1966-ban pedig a nemzeti művész címmel kitüntetett költőnek az a nyilatkozata tehát, hogy a Nobel-díjat a cseh költészet elismerésének jeleként fogadja, megnyerően szerény gesztus volt, de csupán gesztus, mert a díjjal személy szerint őt jutalmazták, nem pedig a cseh költészetet, mint ahogy például a Canettinek ítélttel sem az osztrákot, vagy az Elitisznek ítélttel sem a görögöt, hogy csak kettőt említsünk a kis népek Nobel-díjas költői közül. Igaz, két legjobb barátja, Halas és Holan is megérdemelte volna ezt a megtiszteltetést, de 1984-ben már csak ő volt életben annak a nagy nemzedéknek a tagjai közül, amelyhez mindhárman tartoztak, és amely őt hagyta meg utolsó fáklyavivőjénék. Hogy e nagy generáció tagjai Estejelé néha a juliánovi réteken hever észtünk, a város már homályba burkolózott és a Svitava holt ágában sírni kezdtek a békák Egyszer egy cigánylány ült le mellénk. A blúzát csak félig gombolta be és tenyerünkből jósolt. Halasnak azt mondta: Nem éred meg az ötvenedik éved. Artuš Cerníknek: Kevéssel élsz tovább. Nem akartam, hogy jósoljon nekem, féltem. Erővel húzta magához a kezem és dühösen felkiáltott: Sokáig fogsz élni! És ez úgy hangzott, mint a fenyegetés!
