Irodalmi Szemle, 1985
1985/5 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: A nagy kísérlet, avagy „összeesküvés” a színházi siker érdekében (interjú Georgij Tovsztonogov-val)
A NAGY KÍSERLET AVAGY „ÖSSZEESKÜVÉS“ A SZÍNHÁZI SIKER ÉRDEKÉBEN Georgij Tovsztonogov neves szovjet színházi rendező, teoretikus és pedagógus. A Szovjetunió népi művésze, Lenin-díjas (1958), kétszeres Állami Díjas. 1951. szeptember 28-án született. 1938-ban elvégezte az Állami Színművészeti Főiskolát (GITISZ), és a tbiliszi Orosz Színházhoz szerződött. 1949-től a leningrádi Lenini Komszomol Színház rendezője és művészeti vezetője. 1956 óta a leningrádi Makszim Gorkij Drámai Nagyszínház főrendezője. Tovsztonogov s az általa vezetett színházi együttes évek óta világhírnévnek örvend. A hazai néző eddig három ízben találkozhatott művészetével a leningrádi színház csehszlovákiai turnéja alkalmával; 1957-ben a prágai Nemzeti Színházban vendégként rendez. 1969-ben nagy sikerrel vendégszerepei Budapesten. Színre vitte az orosz és a világirodalom klasszikus drámaíróit, de épp oly nagy figyelmet szentelt a modern, főként a szovjet színpadi szerzőknek is. Rendezői pályafutása során rendkívül sokat tett Makszim Gorkij drámai műveinek megismertetéséért, helyes értelmezéséért. Elsőként ismerte fel és emelte ki Gorkij némely színjátékában a tragikomikus vonásokat (ilyen felfogásban vitte színre már 1959-ben a Barbárokat). Rendezéseit széles műfaji skála, kitűnő figurateremtő készség, igazi lélektani elmélyültség, a darabok drámai ívének felépítéséhez való nagyszerű érzék jellemzi. Együttműködött egész sor jelenkori szovjet drámaíróval; a nyugati haladó drámairodalomból mindenekelőtt a mélyen humanista vagy háborúellenes gondolatokat hordozó darabokat mutatta bé a leningrádi Nagyszínház színpadán. Jelentősebb rendezései: Szaltikov-Scsedrin: Pompadúrok és pompadúrn'ók, 1954; Visnyevszkij: Optimista tragédia, 1956; Dosztojevszkij—Tovsztonogov: A félkegyelmű, 1957, 1966; Arbuzov: Irkutszki történet, 1959; Gribojedov: Az ész bajjal jár, 1962, Gorkij: Kispolgárok, 1970; Csehov: A három nővér, 1974; Lev Tolsztoj—Viktor Rozov: A ló története, 1976 stb. Színházelméleti munkái: A rendező hivatásáról, 1969; A színpad tükre, 1980. 0 A színház, melynek ön immár három évtizede a főrendezője, Makszim Gorkij nevét viseli. Hogyan viszonyul az önök színháza és személy szerint ön a nagy szovjet író drámai hagyatékához? Hogyan tudott ön mint rendező azonosulni a nagy múltú színház hagyományaival? — A leningrádi Makszim Gorkij Drámai Nagyszínház mindig megpróbált hű maradni Makszim Gorkij forradalmi szelleméhez és magas fokú művészi igényességéhez. Színházunk történetének voltak és vannak dicső, nemegyszer döntően fontos időszakai, amikor újra és újra színpadra állítja nagy névadójának drámai műveit. Ezért természet- szerű, hogy szinte attól a naptól kezdve, hogy beléptem a színházba, mindenki megpróbált rávenni, hogy rendezzek Gorkijt. Én azonban csak három év múlva láttam hozzá a Nagyszínház együttesével, hogy rendezőként bemutassam a magam Gorkiját. A Barbárokkal kezdtem. Miért? Világos volt számomra, hogy a színházat egy kissé nyomasztja a saját maga által kialakított hagyományok terhe.
