Irodalmi Szemle, 1985
1985/5 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: A nagy kísérlet, avagy „összeesküvés” a színházi siker érdekében (interjú Georgij Tovsztonogov-val)
Gorkij hőseihez egyáltalán nem volt sima az utam. Bármilyen furcsán hangzik is, de éppen a színház múltja iránti csodálatom akadályozott a Gorkijhoz vezető utamon. Voltaképpen lehetetlen volt, hogy problémák nélkül vegyem őt birtokba, noha öröktől fogva világos volt számomra, milyen nagy jelentőségű Gorkij drámai életműve, és micsoda kitűnő lehetőségeket nyújtanak drámái a színészek és a rendezők számára. Nagyon jól tudtam, hogy Gorkij a mesterség iskoláját jelenti, és rákényszeríti a rendezőt, hogy magas szinten, nagy dimenziókban és a legkiélezettebb módon gondolkodjék. 0 A háború előtt bizonyára másként közelítettek a rendezők Gorkijhoz, ami valószínűleg még elevenen élt a színház több művészében meg a kritikusokban is. Hogyan sikerült mégis keresztülvinnie új Gorkij-értelmezését? Alighanem nehéz volt megteremteni az egységes álláspontot ön és a drámai együttes között. — A tekintetben, hogy Gorkij a maximumot kívánja mind a színésztől, mind a rendezőtől, nem voltak közöttünk nézeteltérések. Ami viszont azt a bizonyos „egységet” illeti, én természetesen sokkal bonyolultabb egységre törekedtem. A Makszim Gorkij Drámai Nagyszínház által a háború előtt és a háború utáni években megvalósított Gorkij-bemutatókat magas színházi kultúra és figyelemre méltó színészi munka jellemezte. Tény, hogy a színháznál működő színművészek érdemleges munkát végeztek, és nem kímélték a tehetségüket, amikor a Gorkij nevét viselő színházról volt szó. És mégis: mindezekben az inszcenálásokban a publicista Gorkij, nem pedig a pszichológus Gorkij állt előtérben. Valójában időleges Gorkij-értelmezések voltak. Noha a maguk korában haladó szelleműeknek számítottak, és megszerezték Gorkijnak az írói hírnevet, mégis kicsit egyenes vonalúnak, a többrétegűség és a bonyolultság jellegétől megfosz- tottnak mutatták. 0 Irodalomtörténeti tény, hogy a két világháború közötti korszakban s talán még a háborút követő években is megnézte a színházba járó közönség Gorkij darabjait, főleg ha jó színészek játszották, de valahogy a nézők sokszor tartózkodóak s nemegyszer hűvösek maradtak e színjátékok iránt; rendszerint a sikerük sem volt tartós, így alakulhatott ki talán az a legenda, hogy Gorkij darabjai nem igazi színpadi művek, hanem inkább könyvdrámák. Holott nyilván arról volt inkább szó, hogy a közönség nem volt képes behatolni kellően Gorkij gondolatvilágának mélységeibe, nem volt türelme őt követni a súlyos drámai helyzetekbe. Vagy talán az író dramaturgiája körül voltak valamilyen problémák? Ön hogyan látja ezt a kérdést? — A Gorkijjal szembeni effajta nézeteket már régóta igazságtalanoknak tartottam, és szerettem volna őket megcáfolni a gyakorlatban. Gorkij persze mindenkor elsősorban publicista. Csak ne feledjük: nem véletlenül írt a kispolgárságról a temérdek cikken és tanulmányon kívül egy kitűnő színdarabot is, a Kispolgárokat. Gorkij darabjainak publicisztikai hevülete egyáltalán nincs ellentétben bonyolult lélektani megalapozottságukkal és tematikai többszólamúságukkal. Színrevitelkor mindennek az események, az érzelmek, a váratlan összecsapások, a konfliktusok és a tettek bonyolult áradatából kell kinőnie, nem pedig tolakodó módon vagy kinyilatkoztatások útján kell kifejezésre jutnia. • Ismeretes, hogy ön a leningrádi Nagyszínház társulatával még az ötvenes évek végén színre vitte a Barbárokat. Miért nem a Kispolgárokkal kezdte a Gorkij-darabok felújítását és új értelmezését, hiszen a háborút követő időszakban talán a kispolgárság problematikája fontosabb volt, mint a barbárság és a humanizmus kérdésének a színművészet nyelvén való társadalmi elemzése? — Nem véletlenül történt, hogy először a Barbárokat mutattuk be, s csak azután a Kispolgárokat. A Kispolgárok színrevitele ugyanis sokkalta nehezebb, hőseinek filozófiája jóval szövevényesebb, a darab megformálása is bonyolultabb, mélyebb, árnyaltabb, egyszerűen azért, mert ezt megköveteli a szereplők természete. S a tetejébe ez utóbbi darabot többszörösen le is járatták színpadi leegyszerűsítésekkel, másolásokkal; gúzsba kötötte egy sor színházi hagyomány, ami különböző kísérletekre, értelmezésekre és magyarázásokra támaszkodott, úgyszólván kanonizálva és végső soron fetisizálva is az említett hagyományokat. # Ha újra rendezné a Barbárokat? — A Barbárok általam való felújítása óta sok Idő telt el. Ha vissza kellene hozzá még egyszer térnem, azt hiszem, gondolati szempontból ugyanúgy állítanám színpadra, mint 1959-ben, csak a kifejezőeszközök lennének mások. Ez azt jelenti, hogy mélyebben
