Irodalmi Szemle, 1985

1985/10 - FIGYELŐ - Szilvássy József: A lusta királyság

a jópofáskodások, a királyi udvar bohóckodásai, legjobb esetben bizonyos részletek kötik le, ám a jobbára felszínes, vontatott cselekmény aligha. A játéknak nincs tétje, fordulata, dinamikája: nincs művészi hitele. Összemosódnak a lényeges és a másodlagos motívumok, sőt olykor az utóbbiak a hangsúlyosabbak.

Furcsának tartom azt is, hogy a lusta királyságot végül elnevezik a Bőség országának, holott javulásnak, munkának még a nyomát sem látjuk a színpadon.

Sajnos, a rendezés a szövegkönyv és a dramaturgiai munka hibáit még nyilvánvalóbbá tette. Konrád József nem kísérelte meg árnyalni a történetet, legalább azáltal, hogy hitelesebbé tegye a konfliktust a lustaság, a tehetetlenség és a mind kínzóbb éhség különböző fokozatainak jelzésével. Ehelyett ő is láthatóan kedvét leli abban, hogy gegekkel illusztrálja a lusták jellem- és helyzetrajzát. Ezek a gegek jórészt elcsépeltek (rálépnek valakinek a lábára, rácsapnak a kezére, valaki beüti az orrát, megégeti a kezét stb.), máskor eléggé ízetlenek (a király beleharap a dajka kezébe, a katonák a színpad közepén akarnak fészket rakni, félre nem érthető pózban), olykor meg már-már morbidak: a szövegkönyvben egy nyulat pillant meg a két katona, a színpadi változatban viszont egeret varázsoltatnak elő Marcival, s ugyanezt a rágcsálót kergetik és sütik meg végül.

Konrád József rendezői felfogása következtében a kelleténél jóval többet időz a királyi udvar dőreségeinek ábrázolásánál, s ezáltal még vontatottabbá válik a cselekmény. A sok móka, a jó és kevésbé jó ötlet sűrűjében elvész a hangsúlya például annak a jelenetnek, amelynek során Fürge Marcit megkötözik, vagy amikor meg akarják kínozni; az a benyomásunk, hogy Marcit akkor kötözik meg, amikor ő

— és nem a király — akarja, s ugyanaz a helyzet a kiszabadulásával is. Akkor meg minek a sok — már elnézést — hacacáré, a próbatétel, minek ez a kevés hiteles tanulsággal. mondanivalóval szolgáló, s ezzel a rendezéssel még azt is jórészt leromboló mese?

Szakmai szempontból további észrevételeim is vannak a rendezést illetően. Marcinak van kenyere, baracklekvárja (szerintem helyénvalóbb az eredeti változatban szereplő, a meséhez illőbb szalonna), bögréje, a kútban viszont nincs víz. A bohóc vízipisztollyal riogatja az udvart, de miért,

amikor a pisztolyban sincs víz? És ha már pisztolyt tart a kezében, akkor miért nem látjuk az elővarázsolt egeret, amelyet hajszolnak a színen?

Nem világos a háttérben látható fal funkciója sem. A szereplők forgatják, olykor be is ugrálnak mellette, illetve a falon át. Csecsebecse egyszer kimegy a helyiségből, és az ablakon befele kiabálva keresi Szunyókát. Az ablak hátsó lapja az egyik jelenetben táblaként szolgál: ez helyénvaló, az viszont már nem, hogy amikor kitárják, látszik rajta az 1-es szám.

Néhány rendezői ötlet sem javít az előadáson. Már az indítás egyik gegje — a lusták lyukas ládát visznek, vagyis a szemét ottmarad — azt sugallja, hogy itt bizony semmi sem változott, a linkóciak nem tértek jobb belátásra. Nem értem azt sem, minek a mesékből különben ismert

— ha valóban indokolt, s a cselekményhez szervesen kapcsolódó — szerepcsere, amikor Szunyóka pösze beszédéből még a bugyuta Álmos is rájöhet, ki kicsoda!

A czöveg és a rendezés hibái miatt őszintén szólva szívből sajnáltam és sajnálom a színészeket, mert kellő típusok és hiteles színpadi szituációk hiányában csupán egy-két jópofa mondatot, szóviccet süthetnek el, egyébként eléggé magukra hagyatkozva úgy játszanak, ahogyan tud- nak-bírnak. Az ének, a táncbetétek kissé segítenek rajtuk, hiszen ekkor tudják, mit kell tenniük, egyébként — Csecsebecsét és a bohócot, és természetesen Fürge Marcit és a Tündérkirálynőt kivéve — karikíroz- zák szerepüket.

Fürge Marci szerepében Pethe István a becsületes, dolgos vándorlegény ismert típusát kelti életre. Nem rajta, hanem a már említett hibákon múlott, hogy nem lett markánsabb, aktívabb figura a színpadon. Bugár Béla a gondolkodó, a helyzetet átlátó, a jó ügyben segédkező bohóc szerepét formálta meg, kissé ugyan visszafogottan, de így is elfogadhatóan. Varsányi Mari bizonyos egyéni vonásokat, főként érzelmet iparkodott lehelni Csecsebecse alakjába, ez részben sikerült is, habár nem volt sok lehetősége erre, hiszen kezdetben ő is lustácska, ostobácska, s nincs sok tere-lehetősége megváltozásának érzékeltetésére. Dráfi Mátyás szinte a lehetetlenre vállalkozott, amikor megpróbálta némiképp hitelessé tenni a lusták királyának infantilis alakját. Nyilván nem bújhatott ki a figura bőréből, ugyanakkor a körülményeket figyelembe véve