Irodalmi Szemle, 1985

1985/10 - FIGYELŐ - Szilvássy József: A lusta királyság

már az is dicséretes, hogy aránylag ízlé­sesen játszotta el a lusta királyt. A többi szereplő — és most hadd ne tartsak név­sorolvasást, mert ezúttal nincs mit minő­síteni — rutinjára, tapasztalatára támasz­kodva legalább bizonyos típusokat, olyan­amilyen arcélű figurákat keltett életre. A szöveg, a lehetőség nem nagyon moz­gatta meg Platzner Tibor alkotói fantáziá­ját sem. Jelmezei elfogadhatóak, díszletei — a hálóra aggatott rongyok és a zászlók — nem túl ötletesen és kissé statikusan jelképezték Linkóciát. Az előadás erényei közé tartozik Zsákovics László dallamos, hangvételében a mai gyermek ízlésvilágá­nak megfelelő zenéje, amely rendszerint föl-fölkeltette a gyermeksereg többször is lankadó érdeklődését. Itt akár be is lehetne fejezni az értéke­lést azzal a sommázattal, hogy gyenge színmű meglehetősen gyenge előadását láthattuk, de néhány általam fontosnak vélt, a színház említett erőfeszítéseit is minősítő megjegyzés kikívánkozik belőlem. Tény, hogy drámairodalmunk állóvizé­nek megmozgatásához egyebek mellett tü­relmi idő is kell, s talán ezen a téren is érvényes, hogy a mennyiségből érlelődhet a minőség. Senki sem vonja kétségbe a színház szándékát, méltányoljuk erőfeszí­téseit, ám elgondolkodtató, hogy az utóbbi ■öt évben bemutatkozó szerzők közül senki sem jutott el második gyermekszínműve megírásáig, bemutatásáig. Következéskép­pen nem biztos, hogy jót tett nekik a szín­ház túlzott dramaturgiai, esztétikai tole­ranciája, hiszen az előadásokat megtekint­ve, a tanulságokat levonva a saját bőrükön tapasztalhatták azt, amit, szabadon idézve, Kodály mondott: a gyermekeknek ugyan­úgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak sokkal jobban. Az eltelt fél évtized hazai magyar gyer­mekszínműveit, de részben a színház és az írók kapcsolatát is jellemzi Iszlai Zol­tán találó megállapítása, miszerint a fel­nőtt alkotó megfelelő viszonyát a gyer­mekközönséghez két szélsőség teszi elvi­selhetetlenné. Az egyik a pedagogizáló, a másoik pedig a hülyéskedő magatartás. A gyermekszínmű ugyanis nem erkölcsi kódex, nem a pedagógia szolgálólánya, nem is a közvetlen ismeretek tára, hanem egy sajátos szemlélet és világlátás, amely sajátos művészi, sőt pedagógiai célokat is szolgálhat, de sohasem szolgálhatja ki azokat. A kioktató attitűdhöz hasonlóan bántó, káros az öncélú jópofáskodás, a gyermekhez való „leszállás” is. Ha az utóbbi öt év termését értékeljük, akkor elmondhatjuk, hogy valamelyik szél­sőség, olykor mind a kettő döntően meg­határozta és elrontotta a színművet, s nem tett jót sem drámairodalmunknak, sem a színháznak, sem pedig a gyermekközön­ségnek, hogy ezek a darabok színre kerül­tek. Okulni, más utat választani viszont fel­tétlenül szükséges, mert a Magyar Területi Színház egyik alapvető feladata a cseh­szlovákiai magyar drámaírás és gyermek­színjátszás ügyének szolgálata. Hitem sze­rint ezt is másként, az eddiginél átgondol­tabban, színvonalasabban kell tenni, szem előtt tartva Fábry Zoltán intelmét: „Mit hintünk el, hogyan és mennyit: a gyer­mek- és ifjúsági irodalom mennyiségi és minőségi foka irodalmunk egyik legfonto­sabb alapténye.”

Next

/
Thumbnails
Contents