Irodalmi Szemle, 1985

1985/10 - FIGYELŐ - Szilvássy József: A lusta királyság

tálkodás, Marci lesz az ifjú király, Csecsebecse pedig a felesége, s megisszák a talált óbort.

A színpadon látható változatban új szereplő, a Tündérkirálynő lép a színre, aki elmeséli egy ország történetét, ahol sokáig nem esett az eső, éhínség fenyegetett, ezért ő varázsvesszőt adományozott az embereknek, hogy esőt varázsoljanak, de csak azon a tavaszon. A király parancsára Almos, az alattvaló eső helyett pecsenyéket kezdett varázsolni, s ezután már senki sem dolgozott, hanem lustálkodott, és várta az Álmos által varázsolt sült galambokat. A tündér haragra gerjedt, s megbüntette a lusta királyságot: Álmos elfelejti a varázsigét, a vessző nem működik, s az emberek éheznek. Ennyi az expozíció, ennyit tud meg a színre lépő Marci, aki ebben a változatban is móresre, pontosabban munkára tanítja a lustákat, ám nem egyedül, hanem a történést többször kommentáló, befolyásoló Tündérkirálynő segítségével, aki megparancsolja Marcinak, hogy dobja a varázsvesszőt a kútba, tudva, hogy a kút mélyén majd különféle gabonamagvakat talál. Fontos szerepe van a Tündérkirálynőnek a játék végén is, hiszen itt Marci ifjú királyként már-már megbocsátana a leváltott lusta uralkodónak, de a mesebeli alak közbeszól: szó sem lehet róla, ami itt elhangzott, ettől a perctől törvény! És a lusták királya a köztisztaság mestere lesz, seperheti alattvalóival együtt az összegyűlt sok szemetet. Fürge Marci és Csecsebecse természetesen ebben a változatban is egymáséi lesznek.

Fölöslegesnek tartom taglalni, hogy melyik változat a jobb. Az átdolgozok — dramaturgként Tóth László írta alá a nevét — ugyan jó érzékkel hagyták el a leíró, a jeleneteket túlbeszélő szöveget, kihúzták a darabból Ä királyfit, akinek nem sok szerepe volt a játékban, s helyette megteremtették Szunyókát, a szolgálót, akinek igyekeztek teret, funkciót adni a történetben. Az említett és egyéb dramaturgiai beavatkozások talán javítottak valamit a szövegen, a darab leglényegesebb hibáját azonban nem sikerült eltüntetni.

A szövegben, s az előadásban még inkább, a lustáknak nincs arcéliik, jellemző tulajdonságuk — és egyáltalán nem látszik, hogy éheznének. Elég jókedvűen idét- lenkednek: a király hatalmas bölcsőben heverészik, cucli van a szájában, az átdolgozás folyamán pedig „felséges pelenkát” is raknak alá. Csecsebecse is osto- bácska, aki elég hosszú és mellesleg fölösleges jelenetben árulja el: azt sem tudja, mennyi egy meg egy. Ilyen gügye alak Álmos és a többi figura is; próbálkozásaik a varázsvessző „felélesztésére” gyermekdedek. Fürge Marcinak nincs ellenpólusa, igazából senkivel sem mérheti össze az erejét. Következésképpen nincs olyan elem a játékban, amely feszültséget teremtene és oldana. A darab és az előadás jóval többet törődik a lusták eléggé infantilis jellemzésével, mint Fürge Marci elhatározásának megjelenítésével. Gondoljunk csak népmeséinkre: bennük a rosszat milyen hatalommal, erővel rendelkező típusok vagy szimbólumok képviselik. A mesebeli hős nem egykönnyen győzi le őket: minden tudására, leleményére, erkölcsi erejére szüksége van a drámai fordulatokon át vezető végső diadalhoz. Fürge Marcinak ez nem adatik meg, ezért szembetalálva magát a lustákkal, elvész a hitele, nincs feszültsége a jelenetnek, hiszen ezek a meglehetősen együgyű figurák nem jelenthetnek veszélyt akkor sem, amikor nagy nehezen megkötözik vagy éppen kínozni akarják Fürge Marcit.

A mesejáték meglehetősen ingatag szerkezetén a Tündérkiráiynő figurája semmit sem javított, sőt szerintem inkább rontott. Színházunk több előadásában találkozhatunk narrátorral (a két évvel ezelőtti Kmeczkó-darabban például nagymamával), aki elmeséli, esetenként kommentálja a történetet. Itt most többről van szó, hiszen a Tündérkirálynő segíti is Marcit, s ez a tény nem árnyalja, inkább túlbonyolítja a cselekményt. Föltehetjük a kérdést: vajon Marci bírta-e jobb belátásra, munkára a lustákat, vagy a Tündérkirálynő hatalma?

S a már említett együgyű figurákkal szemben vajon milyen próbát kellett Marcinak kiállnia? Ilyen nevetséges ellenség legyőzésére miért van szüksége összefogásra, a Tündérkirálynő segítségére?

A szerző és a dramaturg igyekszik a mesék fordulataihoz, bizonyos törvényszerűségeihez igazodva bonyolítani a cselekményt. Van itt próbatétel (még az együgyű Álmost is próbára teszik, eléggé naiv módon), földöntúli hatalom, több hosszadalmas epizód, s persze végül a jó legyőzi a rosszat, de ellenpólus, ellenpontok és ebből eredően igazi konfliktusok hiányában a történet mesterkélt és vontatott. A gyermekek figyelmét jórészt a szóviccek,