Irodalmi Szemle, 1985
1985/10 - Ardamica Ferenc: Görbe Tükör előtt
— Nézd, Lajoskám, igaz, hogy a tükröm görbe, de ez is egy módja a publicitásnak. — Az más. Ha publicity, akkor publicity. Inkább, mint leukocity! Legyen hát. Állok elébe. — Ezt már szeretem! Szóval: megkérlek, légy nagyon rövid, mert nem óhajtok gutaütést kapni a telefonszámla kézbesítésekor. — Értem. Nem vagyok én hülye gyerek! Nekem is van telefonom. Mire vagy kíváncsi? — Mi újság Kassán? — Fúj a szél. — És honnan fúj? — Keletről. De ezt te is tudhatnád. Ezért igazán kár volt felhívnod! — És hogy viselitek? — Ismered a régi kínai közmondást? „Ha fúj a szél, hajolj a széllel!” — Szépen idézted. Akkor a szelet le is tárgyaltuk. Ez megvolna... — Folytasd! — Hallom, ismét köteted jelent meg. Mondd, hogy csinálod? — Egyszerű! Lajosnak hívnak. — Ez nekem magas. Nem értem. — Megmagyarázom: a csehszlovákiai magyar irodalom most a Lajosoknak kedvez. Erre már magad is rájöhettél volna. Nézz csak körül: Grendel Lajos, Zsénagy Lajos, Turczel Lajos, Klimits Lajos, Satöbbi Lajos, és természetesen én, Gyűrjte Lajos... Mindnyájan menő fejek vagyunk. Kapisgálod már? — Nahát! Hogy mik vannak?! — Neked is melegen ajánlhatom: sürgősen változtass keresztnevet. A Ferenc meg a krimplennadrág most nincs divatban, a mai idők a Lajosoknak és a kordbársonynak kedveznek. — Köszönöm a jó tanácsot, Lajoskám. Megfogadom. De előbb még befejezem ezt a beszélgetést. Mindenesetre, te is fogadj el tőlem egy baráti figyelmeztetést. — Hallgatlak ... — Aki esőben meditál, előbb-utóbb megázik. És megfázik. Egyszóval ráfázik! — Ö, nem mondasz semmi újat. Erre már régen rájöttem. És besétáltam az eresz alá. A fal mellé. így sikerült legyőznöm a csehszlovákiai magyar irodalomban költögető társaimat. Már nem vagyok nevenincs új ember. Engem már a megboldogult Egri Viktor is megdicsért — életében. Egyszer. Meglásd, hamarosan én leszek a csördítő a csehszlovákiai magyar irodalmárok hadában. — Hát, Lajoskám, kívánom, így legyen. Gyűrj! Csak azután ennek a sok Lajosnak nehogy Legyűrt Lajos legyen a vége. — Ne aggódj! Mondottam, már bejöttem az esőről!... Van még kérdésed?... — Már csak egy van, Lajoskám! Egy divatos, testre szabott kérdésem: hogy viszonyulsz a kritikához? — Engedd meg, hogy egyik versemmel válaszoljak: „Jöttem fájó, üszkös sebekkel, nézd káinbélyeges múltam. Ne légy ásó-kapa, ne temess el kinyíró szókoszorúkkal!” — Bizony isten, Lajoskám, nem találok szavakat... Halló, halló!... Ott vagy még? — Nem! Azt mondtad, már csak egy kérdésed van. Tehát letettem. Vagy megszakadt a vonal. Bontott a központ. Ahogy tetszik! — Az Ahogy tetsziket nem te, hanem Shakespeare írta! — Mindegy! Ha nem is vagyok egy Shakespeare, annyit mindenesetre tudok, hogy ha egyszer rossz kritikát kapok, hideg testem egykedvű asszonyok tisztára moshatják és ríva öltöztethetik fel. Nevemet elfelejtik, és nem rogyik le az ég, és nem csapkod a villám! V Miiezzin Katalin — Ej, Dunáról fúj a szél, feküdj mellém, majd nem ér . .. — Hahó, hahó! — Ki és honnan veszi magának ezt a bátorságot, ezt a merészséget? ...
