Irodalmi Szemle, 1985
1985/10 - Kmeczkó Mihály: Pótvizsga
PÓTVIZSGA Kmeczkó Mihály A teremben a két-háromszáz tagú Vizsgáztató Bizottság ült. Az Elnök, a tekintélyes Kritikus család jobb sorsra érdemes sarja hirtelen megtörte a hosszú, várakozással teli csendet. — Kérem a következőt! Egy nyúzott, mégis szolgálatkész diák lépett a porondra. — Ha jól számolom, barátom — mondta az Elnök szenvtelen hangon, de feltűnően hangsúlyozva a „barátom” szót —, önnek ez a 199. pótvizsgája. — Tévedni tetszik, kérem: a kétszázadik — vágott szavába váratlanul a diák, miközben egy szégyenlős mosoly futott át az arcán, már-már bocsánatot kérve az egyértelmű tagadás és a határozott hang miatt, mivel az idő múlásával csaknem megszokta már, hogy neki soha sincs igaza, hogy talán nem is tud már olyasmi; mondani, amire az Elnök helyeslően bólintana (vagy az Igen Tisztelt Vizsgáztató Bizottság tagjai közül ne méltatlankodna valaki), s lám csak: most önkéntelenül — bér teljes meggyőződéssel — valami megcáfolhatatlan futott ki a száján. — Ön tréfál, barátom. Én — húzta ki magát peckesen az Elnök — a maga helyében, ennyi kudarc után, be se tenném ide a lábam! — mondta megvetően, egy allegorikusnak tűnő, groteszk fintor kíséretében. A diák még halkabbra fogta szavát, szinte már nem is beszélt, csak mosolygott kényszeredetten. — Nem tréfálok, kérem. — Akkor legyen szíves magyarázza meg nekünk az előbbi, enyhén szólva bizarr állítását! — mondta izgatottan az Elnök, miközben néhány meztelen (bár absztrakt) női feneket rajzolt a levegőbe. — Kérem. Készséggel — felelte a diák realista hangon, majd megköszörülte örökké rekedtes torkát, és így folytatta megszokott (részben bátortalan, részben szégyenlős, de általában jellegtelennek tartott) hangján: — Ez a pótvizsga, kérem, azért a 200., mert én még nem tettem rendes vizsgát. — Hogyhogy?! — dörögte rézágyú hangon a fél szemöldökű E'nölt. — Beszél itt összevissza! — Az igazat mondom, kérem, a színtiszta igazat — szólt szenvedélyesen a diák. — Engem mindjárt az első alkalommal pótvizsgára hívtak. A teremben tisztán lehetett hallani az együttérzés hangjait. — Hazudik! —■ hápogta csalhatatlankacsa-hangon az Elnök, majd tett egy katonás fél fordulatot és tovább hápogott: — Mélyen tisztelt Vizsgáztató Bizottság! Haladéktalanul javaslom nevezettnek beírni az elégtelent! Ekkor mintha lassan, igen lassan és alig hallhatóan egy rozsdás sarkvas csikordult volna: — Tisztelt Elnök Or, Kedves Vizsgáztató Bizottság! Én vizsgázni szeretnék végre! Vizsgázni! Vizs ... Hallani lehetett, amint egy nyílvessző keresztülszeli a levegőt, és fémes koppanással megáll a sarkvas környékén, akár a velős csont közé mártott szurony: — Kétszáz lehetőséget kapott, hogy levizsgázzon. A két kezemen meg tudnám számolni, hányszor adott a kérdésünkre elfogadható feleletet. A rozsdás sarkvas újra csikordult:
