Irodalmi Szemle, 1985
1985/10 - Finta László: Szatírák
— Kiszállnék — mondtam. — Mindegy, mielőtt elmenne, álljon meg nálam, már szóltam a lánynak, főzzön egy feketét. Különben, azt csinál, amit akar. Nem volt kedvem vitatkozni, ezért még egyszer az órámra néztem. Szippantottam néhányat nagy tahősan. Szétvigyorogta volna a koponyáját, ahogyan nézett rám, és tetszett neki, ahogyan próbálom őt lerázni. Tetszett neki nagyon ez az abbahagyási dolog. — Jó nagy, mélák kövecske — tapogatta körül a sziklámat. — Ügy nézem, egy darabig itt hever majd, ha elmegy. Felnéztem a magasba, de sem ő, sem én nem láthattunk mást, csak a fene nagy kékséget a fejünk fölött. A világ legalján voltunk. Hallgattunk egy kicsit. — Oda készül — mondta, és az ujjával felfele bökött. Látszott rajta, hogy nagyon is jól tudja, mivel jár szikla nélkül felmenni a kékség felé. Frankón beugrott, mit is akar az öreg. Az égvilágon semmi hatalma sem volna fölöttem, ha lemondom a követ. Biztos akart lenni. — Azért csak álljon meg a kávéra •— mondta —, sosem árthat meg. — A placcom felé bökött. — Nem fog hiányozni? Elég régóta görget nálunk. Zavarba jöttem. Ennyi lenne az egész? Talán még integetni is fog. Mondhattam volna, hogy a francnak sem fog hiányozni a köve. De hogy személyesen jött, mégis zavarba hozott. Amit mond, az meg nem hülyeség. Azt a hapsit szeretném látni, aki úgy görgeti majd, mint én. Zavaromban itt tipródtam a kövem mellett. Hogy ne álljak tétlenül, ne nézegessek, mint egy balfácán, elővettem a zsebkendőmet, és porolgatni kezdtem a követ. Az öreg grimaszt vágott, és láttam, hogy ő is begurul. — Akármibe fogadnék — mondtam abban az ökör gőgömben —, hogy senki sem bírna vele egykönnyen. Innen — mutattam — meg innen a legnehezebb. Ez a fele meg — diliztem most már, mint aki az órabérre utazik — csak úgy áll kézhez, ha az ember alája mászik. Nekiálltam mutogatni. Nincs az az isten, aki megmondhatója, miért. Az öreg meg, amint a kő alá másztam, lekapta a lepedőjét, és egy gatyában ott ugrált, mint akit megesz a fene a gurigatásért. — Vegye le az óráját — kapkodott —, várjon, majd én. A Zeuszát! — rúgta le a ko- turnuszt. — A Hádészbe a lábbelivel! Errébb! Most már dózerrel sem lehetett volna elvontatni őt a kőtől. — Jöjjön ki! — parancsolta végre, ellenkezést nem tűrő hangon. — így — dörgött —, most várjon, megmutatom, mire fogadott volna. Kimásztam. 0 a főnök, ő parancsol. De a bal oldalon én voltam jobb, habár ő sem csinálta rosszul. — Egy pillanat, séf — erőszakoskodtam. — Talán itt a bal oldalon, kicsit magasabbra a vállat. Nem? — Nem akart az előbb odébbállni? — Fújt rám, mint a macska. Taszigatta a követ, és talán sosem enged oda a helyemre. Dőlt róla a víz. Megvártam, amíg lehervad, és beálltam a helyemre. A szikla, mintha csak erre várt volna, máris repült felfele. Volt mit erőlködnöm, hogy szégyenben ne maradjak az öreg előtt. Elmenőben még visszafordult, és megint bedobta a zeuszi vigyort. — Rendben, maradhat — mondta. — Gondoltam, hogy úgysem gondolja komolyan ezt a felmondósdit. Csak biztos akartam lenni. A kávémat azért felküldte a lánnyal, mert az öreg mindig tartotta a szavát.
