Irodalmi Szemle, 1985
1985/10 - Dávid Teréz: Színjáték ... kultúra ...
— Már hogyan engedhetnénk ezt meg neki? — utasította el az ötletet a szakember. — Amilyen gyáva gazember, még majd a hősnőre emeli a fegyvert, a pozitív szellem hordozójára! — A pozitív szellem hordozója majd ügyesen távozik — mondtam. — Az ajtót kulcsra zárja, hallani fogjuk a zár kattanását... — De háthat ablaka is van a szobának? Ilyesmi elképzelhető. A lakás a földszinten van ... — Messzire akkor sem juthat, hiszen a házat körülvették az oroszok — mondtam ellent. — No nem! Az ilyesmit nem szabad a véletlenre bízni. Bevallom, nem emlékszem rá, hogy este az előadáson hogyan múlt ki a gaz. Meglehet, hogy nem is mertem odanézni, de azt azért hírül vettem, hogy a további előadásokon a darab esetenként más-más befejezést nyert. Állítólag végül abban egyeztek meg, hogy a latort két ellenálló elvezeti. De erre nincsen garanciám. Teremtő lázban égve, akkoriban még azt hittem, hogy az előadásra készülő darabnak jót tesz, ha a szerző minden próbán ott ül a nézőtéren. Egy alkalommal elkéstem. Az ajtón kint csüngött a tábla: „Ne zavarjanak, próbálunk!” Lelkesedés ide, megszállottság oda — ezt a feliratot respektálnom illett volna ... Am én kézbe vettem a cipőmet, hogy kopogó sarka el ne áruljon, felosontam az emeletre (a Területi Színház akkor még a régi székházában működött), vigyáztam, nehogy az ajtó csikorduljon, nyikorduljon a szék — a tőlem telhető legnagyobb óvatossággal ültem le az első sorba, és figyeltem a színpadról felhangzó szöveget, amíg ... nos amíg azt nem hallottam, hogy „És itt most azt mondjam, amit a szerző írt, vagy amit mi írtunk tegnap?” Nem lettem volna szépreményű drámaíró, ha erre fel nem kiáltok. — No nem, gyerekek, nem! Ezt azért nem lehet! — Ogy visszhangzottak szavaim az üres teremben, mintha egyenest az égből szóltam volna, miként az Űr Madáchnál. Azt hiszem, a színház történetében ez volt az első és bizonyára az egyedüli eset, amikor szerző járult fegyelmire az igazgatói szobába. A Dódi előadása a csehországi Frýdek-Místekben valóban frenetikus siker volt. Művészileg is, erkölcsileg is. Nem is akartam a tapsot egymagam learatni, integettem hát a színfalak mögött megbúvó rendezőnek, álljon oda mellém. Ám a rendező szerény embernek bizonyult, tulajdonképpen nem is ismertem nagyon, aznap érkeztem, a sok idegen arc között nem jegyeztem meg a vonásait, ahhoz azonban ragaszkodtam, hogy a tetszés- nyilvánításnál jelen legyen. Ott hagytam hát a hajlongó szereplőket, kimentem a színfalak mögé, és kezénél fogva vezettem be az egyre vonakodó művészt... Csak előadás után tudtam meg, hogy akit a színpadra vonszoltam, az egyik díszletező munkás volt. A rendező maga is játszott a darabban, jelmezben állt egész idő alatt mellettem a színpadon. Ennél kínosabban csak az érintett, amikor abszurd játékot csináltak a felújított Dódiból. Ezután hagytam fel a színpadi szerzőséggel, holott felhagyhattam volna a szlovák falu- színház Dódijának operettesített „happy end”-je után is ... Engem marasztaltak el a kritikusok az Időzített boldogság szexjelenetei miatt, amelyekkel a rendező kívánt brillírozni. Nem dicsértek meg akkor sem, amikor a darab szlovák nyelvű nyitrai előadásán a rendező — leszűrve a tanulságokat — a szöveg előírta sportközvetítés helyett párthatározatot olvastatott be a képernyőről. Pardubi- cében szipogni kezdtek a nézők azoknál a jelenteknél, ahol más előadásokon mulattak, mert a rendező drámának fogta fel a darabot . .. Mindebből pedig az a tanulság, hogy mihelyst a szerző kiadja a kezéből a szövegkönyvet, az élni kezdi a saját életét. Amíg alkot, csinálhat művével, amit akar — akár el is ronthatja —, de valahogy ... mégis... sokkal kényelmesebb ezt a szakemberekre bízni.
