Irodalmi Szemle, 1985
1985/10 - Dávid Teréz: Színjáték ... kultúra ...
SZÍNJÁTÉK... KULTÚRA... Dávid Teréz Ébren, álmaimban a színházhoz térek vissza. Meri a színház nem csupán játék, taps, virág, kritika. A színjátszás mindenekelőtt — munka. S munka közben sok minden előfordulhat: néha mulatságos epizódok is ... A fővárosi Hviezdoslav Színházban a Lidércfény próbái alatt a hősnőm kijelentette, hogy ő pedig nem hajlandó folytatni a próbát, ha a darab végén el nem választom alkoholista férjétől, akivel ő nem hajlandó megöregedni. Lélektani okokból ugyanis a házaspárt holtomiglan-holtodiglanra ítéltem. Ez volt a debütálásom a színpadon, az első, talán az utolsó vonat részemre ... A művésznő kívánsága teljesült: felemelt fejje', győztesen vonulhatott ki a darabból, akárcsak Ibsen Nórája a férje házából. A kritikusok erre rögtön felfigyeltek, „ibsenizmussal” vádoltak. No, ettől súlyosabb bírálatokat is kibírtam. Volt ott egyéb is, amit nem én ötlöttem ki . . . A főpróba végén, amikor a jól sikerült előadás után leereszkedett a függöny, a rendező, Gregor Martin sugárzó arccal fordult felém: — Nos, szerzőnő? Hogyan tetszett a darab? Mit válaszolhattam volna mást: — Szép volt, nagyon szép! Csak tudnám, ki írta? A Vidor család című darabom zárójelenetében a szövegkönyv utasítása szerint az egyik szereplőt agyonlövik. A gaz nyilast természetesen, aki a bonyodalmat előidézte. Kezdő lévén még e pályán, nem számoltam azzal, hogy milyen nehéz nyílt színen meghalni. Talán nehezebb, mint a valóságban, mert itt a haldoklót árgus szemek figyelik. Ebben a darabban a gazembert tehát lepuffantják, és ő természetesen holtan roskad a földre. Le is rogyott a szerencsétlen, szívéhez kapva összeesett, csak éppen — hogy is mondjam — nem eléggé esztétikusán. A főpróba közönsége hahotázni kezdett. Egymásra néztünk a dramaturgnővel — azután megegyeztünk abban, hogy ezt az összerogyást át kell dolgozni. Jött az összerogyás újra meg újra. Kétszer, háromszor, négyszer... Mindannyiszor követte a nézőtéri derültség. — No nem, ez így nem mehet! Másképp kell az egészet megoldani — mondta a dramaturgnő. — No igen, másképp — bólintottam, és már rukkaltam is elő nagyszerű ötletemmel: A szereplő szaladjon, meneküljön ki az utcára, vagyis a színfalak mögé, és ott érje a halálos lövés. A színházi szakember elgondolkodott, mérlegelte az ötletemet. — Nem jő! — mondta végül. — A közönség akkor honnan fogja tudni, hogy a golyó eltalálta? — Valaki berohan és ujjongva közli: Meghalt a lator! — A néző azt hiszi el, amit lát. A saját szemével kell látnia, hogy a bűnös megbűnhődött. Ezek után lövöldöztünk a „latorra” jobbról, balról, ülve, állva, elölről meg hátulról . . . Volt úgy, hogy csupán a csizmája tanúskodott arról, hogy a fejét eltaláltuk... Végül — reményt vesztve — javasoltam, hogy a hősnő tegyen a lator elé az asztalra egy revolvert (ilyen megoldást már a tévében is láttam), és bízza rá saját maga likvidálását.
