Irodalmi Szemle, 1985
1985/10 - Mészáros Károly: A mosogató költő
Titkos szenvedélye később a szomszédban lángolt fel — amikor megérezte Jarmila melegét. Roppant szerelmi hőségét öblítővízzel hűsítgette. Az egy fejjel (és két mell- bőséggel) nagyobb lány a mosogatóba rakosgatta az edényeket, ő pedig leszegett fővel üblítgetett. Öblítgetett, közben fél szemmel Jarmilát leste, vetkőztette, simogatta, és sűrű napsuésre gondolt ... Álmodozásából tányércsörömpölésre és Jarmila üvöltésére riadt: — Szent isten, te ügyefogyott! Összetörted a legszebbiket! S kizavarta a konyhából. Hogy minek kell ekkora zűrt csinálni egy Koszos tányérból? Ródli Elemér úgy bosszulta meg a szenvedélyén esett csorbát, hogy évek múltán egy nyári építőtáborban szerelem nélkül, hátulról tette magáévá Jarmilát. A várható ostrom elkerülése végett megírta hozzá az „Elbocsátó, szép üzenet” című lopott versét, többször megismételve benne, hogy „nem vagy, mert már régen nem látlak”. Pedig látta. Reggelenként a padlásnyíláson leste minden mozdulatát. De együtt többé sose mosogattak. Pályája nem alakult valami fényesen. A mezőgazdasági főiskolát azért hagyta ott, mert a tőgyek mosogatásából hiányzott az edénycsörömpölés meghitt hangja. S egy alkalommal, amikor a kémiai laboratóriumban kénsavval mosta el a fémcsöveket s azok elolvadtak a kezében, a tanárnő hisztériás rohamot kapott, és kizavarta az iskolából. Ródli Elemér ekkor megírta a „Siralmas énnékem tetőled megválnom ...” című nagyszerű középkori költeményét, postán küldte el a tanszékvezetőnek, s a hozzá csatolt levélben követelte, hogy az egész tanári kar előtt olvassák fel, hadd szálljon magába a tanárnő. Ű pedig vonatra szállt. A szomszéd városba utazott, hogy elsajátítsa a pedagógia tudományát. Mosogatási ingere — ennyi incidens után — némileg alábbhagyott. Verseket írt, kizárólag mind a tanárai ellen. A nevei is megváltoztatta [az Elemért ebben az időben már két költőóriás viselte az irodalomban): Tamás Ródli néven kezdett publikálni a helyi lapban. Rövidesen megváltoztak hősei is. A mord és kegyetlen tanárok helyébe kék szemű Valériák kerültek. Évfolyamtársai hangosan szavalták a szemináriumi szünetekben: „Szemek, szemek, azok az égszemek vasra vertek engem...” Ródli Elemér (alias Tamás) megírta ifjúkorának legszebb költeményét, „Az elveszett költők rapszódiáját”, amelyben tolakodó, tehetségtelen évfolyamtársait figurázta ki, különösen egy királyhelmecit, aki sűrűn forgolódott Valéria körül. Ekkor történt, hogy összekülönbözött Telek Tóbiás nevű tanárával, aki kompromisz- szumot nem tűrően elhatározta, hogy jó útra téríti Ródli Elemért, és megmutatja: a legelvetemültebb fajtából is lehet pedagógust nevelni. Nem sikerült neki. Egy alkalommal, amikor Telek Tóbiás tollbamondást íratott vele, és Ródli Elemér kisbetűvel írta a Himnuszban az istent, a tanár a haját tépte, és felüvöltött: — Miért írta kisbetűvel a kezdő szót, maga ... maga ... — Mert neoavantgárd költő vagyok — mondta ellentmondást nem tűrően Tamás Ródli. Telek Tóbiás erre sírva fakadt. Két könnycsepp közt arra kérte Tamás Ródli avantgárd (neo-) költőt, hogy menjen a fenébe. Tamás Ródli ment. Mentetett. Az iparitanuló-iskolában versírásra és mosogatásra oktatta a diákokat. Az előbbit hamarabb elsajátították a mindig szerelemre éhes ifjak, s a környékbeli lányok retiküljei csakhamar költeményekkel lettek teli. E költeményeknek foganatjuk volt: a kedves szülők nekitámadtak a tisztes tanári karnak, hogy gyermekeiket ne holmi költemények írására oktassák, hanem a szakmájukra. Az igazgató kényes volt az iskola hírnevére, alapos vizsgálatot tartott. Rövid idő alatt felgöngyölítette az ügyet: minden vershez hasonló fogalmazványt elkobzott a diákoktól.
