Irodalmi Szemle, 1985

1985/10 - Mészáros Károly: A mosogató költő

A MOSOGATÓ KÖLTŐ

Csurog a víz. A nagy habos pocsolyában csörömpölő edények.

Hőség.

Az étteremben vendégek sorfala.

— Siess, Ródli! — hangzik a főnök hangja.

S Rődli siet. Sohasem elég az edény. Az emberek túl sok tányérból esznek. Minek annyit piszkolni?

Tamás Ródli nem győzi. Két keze, mint a motolla: csurdít, öblít, rak; csurdít, öblít, rak...

Akkor már évek óta írt verseket.

A mosogatási ingert később fedezte fel magában; váratlanul jött, mint a nyári zápor. Azonnal neki kellett esnie néhány edénynek. Mivel épp ott állt a nyári konyhában, a légypiszkos tányérokat rakta gyorsan a mosogatódézsába. Anya a kertben bíbelődött néhány szőrös uborkával, a sógorasszony az udvarban a kisfiával.

Titokban, szégyenkezve mosogatott.

A szomszéd udvarból hirtelen gyerekzsivaj hallatszott.

— Rudi-ií! Gyere focizni!

Leejtett egy tányért.

— Most nem mehetek — kiáltotta vissza, nem kis borzadállyal engedve csúfos szenvedélyének. — Nem érek rá — tette még hozzá, mintegy önmagának.

— Mit csiná-álsz?

— Semmit. Csak dógom van.

S mosta az edényeket rendületlenül.

Csak akkor hagyott alább a szenvedélye, amikor anya összeveszett emiatt Marikával, a sógorasszonnyal, mondván, hogy egy lusta dög, még mosogatni is az ő szegény- kisfiának kell.

— Nem kell neki! Minek mosogat? — vágott vissza a szikár meny, s kitörölte kisfia seggét. — Minek mosogat. Elmosogatok én! De ha egyszer olyan mániás, nem lehet vele bírni!

— Az én kisfiam nem mániás — sikol- tott fel anya —, csak dógos! Vedd tudomásul! Tőlünk tanulta, hogy mindig „tenni, tenni kell...”

Ahogy a költő mondja.

Attól kezdve a sógornője folyton kizavarta a konyhából.

— Nem mész innen, te kis idétlen?! Minden tányért összetaknyolsz! Aztán még azt mondják, hogy ez mosogatás... A kutya elé is szégyellném odatenni.

Aztán megint csak verseket írt.

Egy ifjú talentumra

Mészáros Károly