Irodalmi Szemle, 1985

1985/10 - Vajkai Miklós: Lusta por

Legesleginkább azon, hogy itt vagyok, hogy örökkétig itt vagyok, itt, Itt, itt, s életem nagy mottója, sitty-sutty, sitty-sutty, életem mottója éppen csak körülírható. Mentem a bamba,

napverte tonki, örvösgúnyárdi, illényi utcák hátán, járdák szegélyein, s Anna lépteit hallottam. Hátratekintettem, s gondoltam: baj van. De ez a mostani,

ez a jelenlegi állapot nem ugyanaz. Meg idősebb is vagyok. Harminchét.

Annak, aki próbálta, aki csinálta,

aki tette, annak már KOR a harminchét. Haladásomban a láthatatlan fonalak hálója visszatart. Nézek jobbra. Nézek bolra. Ha egyedül vagyok, hagyom, hogy a bánatom kiüljön a szememre, a könnyzacskóimra, a mennykőverte nagy bánat: csákányozni lehetne már ... Villanásnyira megállók. Érzem, csordul le a pofacsontjaimon, ólomkéken ömlik szét az ábrázatomon, mázolja be a felszínt, és én hagyom, hadd jöjjön fel a kéregre, mert ez jó nekem, megkönnyebbülök tőle, egy kis időt engedélyezek neki, aztán

huss,

visszaparancsolom őt bensőm kürtőjébe, szóval... ez az én kis szelepem a megszorult- ságomban ... egy kis föl engedés... több ez, mint halottnak a csók... Máskor meg jön

föl bennem a

félmúlt,

jaj, hát ez a legnehezebb. Hogy igyekszik szétvetni engem a sok-sok félmúltbeli robba- nótöltet, min»ha gránátokat nyeltem volna, s lassított robbanásban lennék, mert ugye

— hajdan —

én is voltam valaki, akárcsak Foltíni úr, és balfogásomra hasonlóan is végeztem, egy napon már nem feszült úgy rajtam a ruha, s a nézésemmel Is baj volt. Betoppantam az Alapfokú Sportiskola Teaházába, és így szóltam:

— Megvolt a tehetségem, hogy valamit elérjek, de rossz irányba sodródtam, ás az vesse rám az első követ, aki életében még nem tévedett —

Senki sem nyúlt hozzám. Csak a szemük csóváját külték felém. Rühelltem magamat... Én nem voltam sportoló, sem zugtollnok; amit egykor tettem, azt viszont egész jól CSINÁLTAM,

de egy szép napsugaras napon

elromlott az iránytűm,

s másfelé sodródtam, s már nagyban tévelygésem sóit emésztettem, meg a többi, meg a többi, amikor végre azt mondtam: passz.

3

Elment Foltíni, elhagyta Gúnyárd megyét, meg elmennek mások is, akik pórul jártak, hát én nem vettem nyakamba a lábamat,

nem öltöttem

föl a nyulak bocskorát, csak a nevemen változtattam kicsit. Hagytam, hogy átmanikűrözzék. Ugye, én csak harminc kilométerrel odébb vertem sátrat. Ide, örvösgúnyárdra „disszidáltam”. Áhog;y megérkeztem, és láttam a dolgok állását, gondoltam: jobb, ha önként kezdem el a vallomást. S már mondtam Is. Néztem a jó emberek szemébe, és mondtam az iránytű-storyt, meg azt, hogy: „manikűr”, meg azt, hogy „azért jöttem el...” Ahogy a nézésemmel mentem nekik, oly tisztán, mint azt életem legszebb korszakában tettem,

mentem, mentem mindennek, vettem be a világot, de a földcsuszamlás, miegymás ... hát nem sikerült... nem, és nem... és most meg röpültem nézésemmel a fűtőmunkatársaimnak, a szemükön kopogtattam, láttam, hogy ...