Irodalmi Szemle, 1985
1985/10 - Vajkai Miklós: Lusta por
Itt minden más, mások ezek a látások, hát én nem ilyenekhez szoktam, más itt minden, s már hőköltem vissza. Olykor, ha oldódnak béklyóim, akkor visszalopakodik belém a lelkesedés. Tér* mészetesen niár semmit sem akarok. Dehogy akarok bármit is. Nem az én esetem már a nagy kiugrás. Csak ÜGY: a második vonalban — egy kis szellemi picsi-pacsi... Megpróbálkozom a munkatársaimról lefejteni ezt az időgyúrta, rég megkötött ragacsot, vagy mit. Ezt a rájuk száradt rétegeződést. Azt akarom, hogy ők is érezzenek rá erre-arra. Közéjük lopódzom, és mondom: — Van Galapagos ... És szólok: — Van Indokína ... S még egy lapátnyival: — Van közép-amerikai konfliktus ... S már gyürkőzöm. Már teszem is a szépet. Kötögetem a tudás hálóját. Megy ez, csak szeretni kell. Szóval, mindenféle gyógymódot ókumlálok ki a részükre, a szivük tájékát kenegetem, hátha feléreznek, húzom a mézesmadzagot — hami-hami —, és tény ... Ugyan ez még nem a felérzés krómozott pillanata, nem. Nem lehet egyetlen esztendő alatt pótolni mindazt, ami évtizedeken át kiiktatódott... S az sem lenne jó, ha most rákapcsolnék: ohó, elő a vésőket, a légkalapácsot, a dörzspapírt, a súrolókefét, naftát, naftalint, mindenféle cikket s kenceficéket, elő a tudatjavítás minden fortélyával, hát ez Így nem megy. Ezt így nem lehet csinálni. Csak nyesegetem őket. Nyálazgatom a lelkűk falát. Egy kis bátorítást. Napfényt. „zsongva borongva bongva szólt az ima fényt fényt fényt írt Uram a gondra” Ilyesmire gondolok. Aztán csak úgy másodfoglalkozásban segítgetek, és talán nem is vigaszként, nem, mert ez más tészta ... Ez más, mint ami azelőtt volt. Hát régen az más volt, meg ez is más. Arrafelé indul az út, de csak párhuzamosan. Az irány némiképp ugyanaz, de nem egyezik a csapás. Így kell ezt értelmezni. Hozom be magamat reggelente, s már lökik felém az életjeladásukat, s gondolom, tán van itt mit keresnem. Aztán meg jó, hogy erre adom a fejemet, hogy önkénteskedem, jó ez, mert szárnyékot nyújt nekem. E kezdeményezés eltakar belőlem valamit. Ha egyáltalán eltakar valamit ... Meg aztán itt nemigen kell álcázgatnom, derék kölykök a mieink, mindannyian megjárták Tolnát s Baranyát... csak hát nem mondják ... Nem kell azt kibeszélni, nem természetünk, hogy karattyoljunk, hát nem, van attól különb dolog is. Nézek reájuk, vagy ők pislantanak felém, gondolom: minden oké. Hát azért volt ez az élet, hogy értsük is, hogy mi zajlik le bennünk és kívülünk. Nézek jobbra. Nézek bolra. Csálén áll valami. Észreveszi azt a magamfajta. Hát azért volt ez az élet, igaz-e? Nem cserélnék senki emberfiával. Ahogy jövök, hozom magamat előre, olykor mégis belém nyilall a tény okozta fájdalom, hogy mögöttem az út. Jön föl bennem a káosz, meg minden. Erőt vesz rajtam az aluminium-érzet. Mintha idegen szemcsék kerültek volna belém, s most szúrnának. S ez már sohasem szűnik meg bennem. Kerülök a napvilágra, s a fűtőház torkolatából látni a várost, a városon túli fúrótornyokat, meg azt a Gyárat, ott, ni... 4 ~*nr Látni, hogy azért történik valami. A petrokémiai ipari robbanás, ipari forradalom.. t ott túl... s jön, hozza ránk az ólomszínű kötényét, vagy micsodáját a SZÉL, meg szél nélkül is érzed, hogy
