Irodalmi Szemle, 1985
1985/10 - Vajkai Miklós: Lusta por
padló repedései közül. Restelkedem. A szájam. Félkifliként fityeg. Ha most látna valaki, ha valaki ide vethetné a szeme sugarát, s az agya is némiképp besegítene, erezhetné: köröttem nincs minden rendben. 2 A szemem: sokat elárul. A két guvadó, nagy hülye szemem. Ennyi félelmet hogyan gyűjthettem össze. Roppanásig: a szemem odújában. S most olyanok a szemeim, mintha valaki szünös-szüntelen gyalmot húzna bennük. Mintha valaki izegne-mozogna a szem-ladikjaimban... S ahogyan szédelgek előre — ugye ez már jő évtizedes kórság — mintha állna mögöttem valaki, mintha előttem is állna valaki... Hát ez az, ami izgat... No, ezért nem haragszom. Nem haragszom Annára, hogy elment, itthagyott engemet, s magamra sem haragszom, hogy én is elmentem, mert elmentem én is, ez, aki itt megy, ez aki hozza magát, ez aki jön, jön előre a gyászos falak között, a barlang pofájához türemlik, mint a hal, midőn a fölszínre úszik — egy kis levegőért, nos ez az ipse itt, ez egy szerény Második Kiadás, Gyenge Utánzat, azért mondom, meg úgy mondom, ahogyan van, szóval nem kell mellre szívni a dolgokat, meg minden. Hanem, hogy elindultam, az első négy-öt lépésemben még volt valami a régi Időkből, olykor észreveszem, hogy időlegesen belém költözik a hajdani énem, csak pár másodpercre, de belém költözik, az izmaimba, a véredényeimbe, a csontjaimba, a velőmbe búvik, s az agyam is úgy mozdul, mint régen. Aztán megint ez a második kiadású élet, a maga semmiségeivel: mert a baj mindig akkor jön, midőn ki sem látszik belőle áz ember. Hozom magamat előre, és gondolom, a rosseb egye meg az egész hőbelevancot, mert nem jól van ez így, s a sötét ég sem roggyan ránk ... Mintha Pók lennék, s a saját hálómba gabalyodtam volna, jövök előre, alig-alig vonszolom magamat, akaratlanul is fordítom hátra a kobakomat, mint akkor is tekingettem visszafelé, midőn Anna elment. Mentem az utcán, s váratlanul megfordítottam a fejemet: sitty-sutty, sitty-sutty, a léptek, Annácska léptei, de senki sem jött, pedig ... Anna kellett volna, Annát akartam én, Annát: elvégre a feleségem volt, ciki házasság: annyi szent... S amíg együtt voltunk, hát édes Istenem... Anna kellett volna a hennaillatú, gesztenyebarna hajkoronájával, Anna az ostoba zöldalmaszínű ruháival, a harang alakú szoknyáival. Anna, amint ezt mondta: — Jő alakom van, akár kurva is lehetnék... — az ember érezte, érik a vére. Röviddel a házasságkötés után — úgy két héttel — reggel nyolctól délután négyig a seprűnyélen támaszkodott, akkor vetődött fel bennem a gondolat, hogy nem jól van ez így. Nem, nem Jól van ez így, Anna. Sem így, sem úgy, Anna. Aztán, hogy elment, mégiscsak hiányzott. Távozásával követte el egyetlen merényletét ellenem, de ez egy évtizedembe került. S lényegében azóta ez a Második Kiadás. Ez a kalapos figura. Tanúja vagyok ám a csontosadásnak. A lelkét, a tehetségét, a teljes benső világát már egyenruhába bújtatta, s kalaposodik, egyre kalaposabbá lesz, verhetetlenné a megcsontosodásában ... Tíz alapfogalomra tűzhetem életemet. E-geeen... Anna ... Beon ... Anna ... Tíz alapfogalomra suvikszolva a sorsom: mindenem ... Meg most már tényleg öregszem: meglátszik mindenemen, Anna... Leginkább a viselkedésemen, Anna ...
