Irodalmi Szemle, 1985
1985/10 - Vajkai Miklós: Lusta por
kezd már behegedni. Csak ha a hályoggal manipulálok, és odanézek a bárpult felé, miközben az M.-né dekoltázsából előtüremlő mellekről, a poharakról, italokról meg“, feledkezem, és csak ez a lusta por köti le a figyelmemet, a lusta por... emelkedik-gomolyodik itt köröttünk, s az italom íze is megváltozik... Néha azon kapom magamat, hogy felállók, s a vén Szamary Oszkár után vetem magamat. Lapáttenyerem a csontos vállán nyugszik. Azt mondom: — No, hogyan is történtek a dolgok 1924-ben? Legyint. Szegény, már belefáradt: annyiszor elismételte az elmúlt hat évtized alatt. — Rossz lapjárásom volt, fiam... s veszítettem... — a szeme se rebben, mint ahogyan akkor sem. „Vigyetek mindent. Még egy százast is adok ráadásnak.” Nem dühösen mondta. Szép gesztus volt tőle. „Vigyetek mindent. Ne izéljetek... Veszítettem: hát pakoljatok.. Ezt becsülöm benne. Csinálja utána, aki tudja. Az unalomig őrölöm ezt a vacak kis életemet. Az unalomig. Aztán el-elfordítgatom szememről a hályogot, s látom, hogy itt ül a szomszéd asztalnál a kaporszakállú Béel: tízkötetnyi anyagot lopott már össze, és a kutya sem ugatja. „Irigyelsz, kis komám ...? Irigyled a kiváltságaimat...?” — Persze. — Ügy. — Igenis, irigylem a mázlitokat: mert tehetősek vagytok, meg kitartók vagytok a füli- füli-füllentésben, meg aztán ... tényleg motoszkál bennetek valamiféle képesség ... Mert... Én aztán tudom, Béel és tisztelt M.-né, és nagyra becsült Orszowiczki főúr, és önök ott: már-már névtelenül a zugolyban... Meg itt körülöttem mindannyian, akik jól érzik magukat a presszó hetes számú kistermében... Igen, önökhöz karattyolok most... És szeretném türelmesen elintézni ezt az egészet... Meg annak is fenemód örülnék, ha nem lenne nonszensz ez a magánbeszéd... Ha nem kerülne bele idegen anyag... Lapátolgatom is össze a pilinkélő szálakat. Kaparom a szemetet, gyűjtöm kupacba... Egyetlen szál ne kerülje el a figyelmemet, csak szóljanak, ha valami mégis kilógna ... Persze, a nagy igyekezet még nem jelenti a szakszerűséget is... S egy cseppet sem vagyok biztos a dolgomban ... Önöknek mondom, hát... Önöknek, hogy: semmi sem könnyű .. S ha a szélkakas-sorsot választod, ha mindennap leadod a lelked zsírját, ha mindennap leadod, akkor mi van ...? Nézek jobbra. Nézek balra. Az arcok. Ezek a fizimiskák. Mintha láttam volna ezeket a papírmeleg, kartonkemény tekinteteket. A szempárok, akárha gombostűkön ismerkednének a mozdulatlansággal. Az arcok kikeményltve, hipp-hopp, hipp-hopp, kivasalva. Hát eegen... A vasalgatás nem árt... Nézem, nézicskélem ezeket a pofalemezeket, s mind szaporább a pulzusom. Látom, hogy nőnek, nőnek nőnek ezek az élő fotográfiák. Már hetvenszer hetven centisek. Sőt nagyobbak is akadnak. Második lélegzetvétel 1 Útnak indulok a presszó melletti kazánház gyomrában, árnytalanul, gyermeki naivitással rajtolok, de amint viszem a testemet előre, az utacska első harmadán — érzem — macskásodnak a tagjaim. Fordulok hátra: senki. S ahogy jövök és hozom a lényemet, szinte LÁTOM magamat. Az idő nyag- gatta alkatomat. Fejem fordul félre. A testem hajlik, mintha fölemelnék valamit a beton
