Irodalmi Szemle, 1985

1985/10 - Vajkai Miklós: Lusta por

ezen a nyűtt vidéken. Ű legalább azt tette, amit tehetett. Ivott, nőzött, szélhámoskodott. Ifjúkorában Örvösgúnyárdon rugdalta a gólokat. Sajnos, mint mondja: ingyen.

— De az idő végérvényesen megváltozott, kedveskéim... Jöttek az én napjaim! — S a vén Szamary mindenből hasznot húzott.

Szegényedett az ország?

Ö gazdagodott.

Gazdasági válság?

Százezrekre tett szert.

De nem csak úgy: ülni a pénzkupacon, és fityingeken tengődni.

A pénzre az van írva: jöttél, hát menj!

S Szamary Oszkár úgy elverte a pénzoszlopait, mint annak a rendje. Még a jégkorongcsapatot is elkártyázta. A játékosokat, a felszerelést, Sztaniszlavszkl edző urát, az automobilt... Mindent. Hallom, hogy jóízűen kollant a nyelvével. Mintha ízletes ebéd után lenne. Ezt az örökös nemtörődömséget becsülöm én benne. Mert aligha rajta múlott, hogy a megye megmaradt. Ezt a söpredéket, a nyámnyila városainkat és falva- inkat, a fene nagy agyérelmeszedésünket kellene

még

elzsugázni. Hogy írmagja se maradjon senkinek. Még nekem sem. Hát ne nézzen át Szamaryn a főúr! Mozdulok is, emelkedem fel a székemről, és nyomulok utána. Mintha dróton rángatnának. Végül is meggondolom magamat. Nem akarom, hogy rám terelődjön a figyelem. Hát ez is Gúnyárd megyei gesztus,

magyar vér; más ember

nem: hagyná annyiban, és menne neki a főúrnak, menne, mondaná a magáét, hé, nem jól van ez így, ez a jó ember idejön, ez a múltból itt maradt rozoga lény, s kis nyug- díjácskáját meg a szélhámiából gyülemlő bankóit ide hozza, és ön meg csak úgy... no erre aztán a főúr begurulna, hebegne így meg úgy,

ezt kéne tenni, de az az idő rég

■elmúlott, hogy mi valamiért megmozdultunk, mi már

AZÉRT SE, hát ennyire megváltoztunk Lech mezeje óta, és most nézhetjük magunkat, tény, hogy akkor kezdtünk visszahőkölni, rég volt, szép volt, klassz vereség volt, akadtak persze túlélők is ... És jön ..Orszowiczki, ez a nyakigláb kócfigura, és innen-onnan már a huszadik század végét jegyezzük,

jön a

főúr, és éjt nappalá téve — fokról fokra — valósítja meg ma már megvalósítható álmait. Mert mi szeretett volna lenni? Pincér? Koszvakaró borbély? Szakács? Katonatiszt? Egy frászt. Mi művésznép vagyunk. Egész Kelet-Európa művészlelkekből áll. Nos, éjszaka végre munkához láthat.

••-ír-. Szóval, kérem, bennem, kérem, hát én, kérem mindig is éreztem a szunnyadó tehetséget... Hát, ma már... Hogy itt van ez a presszó, a kicsike és hangulatos termeivel ... végre kiállíthatom — ezt mondja. Végre kiállíthatja. — Kiállíthatom a műveimet ... Nos, ugye én alkotás közben, mint művész, gondolkodom, és látom, hogy mivel a presszó termei nem csupán tárlathelyiségek... ezért én a vendéglátóipar szépségeit foglalom víziókba ... így vagyok én független és mégis elkötelezett művész ... Ezek a csodálatosan sikerült montázsok,

s a fafaragványaim, festegetek, farigcsálok és úgy érzem, lassan kiteljesedik a gyermekkori álmom. EZT JEGYEZZÜK MEG, mert reánk ez nagyon jellemző: a gyermekkori képzelgéseinkig majd csak

ELJUTUNK,

mint Orszowiczki, és fitogtathatjuk is agyszűkületünket.

4

Persze, szép lassan csordogálgat az élet itt, Örvösgúnyárdon. S bennem is nagy ám a1'békebeli béke. Csak ha iszom, mint a minap, ha vedelek, akkor rajtol,bennem egy sündisznó, máskor akár a kenyérre kent vaj, olyan vagyok. Meg aztán sajog is bennem valami. Megy föl a cukrom, ha a szememről a hályogot elfordítom. De hát ez régi ügy,