Irodalmi Szemle, 1985

1985/9 - FÓRUM - Zeman László: Írások a műfordításról

de természetesen leginkább a sajátjához, a prózához, epikához kötődik. Olvasmányos, helyenként esszészerű, de kitekintésként mindig a tárgykör teljes tudományos kereszt- metszetét nyújtó tárgyalásmódjában — nyelv- és szövegközelségében, akárcsak a szemelvényekre ráépülő extrapolálásában az eszmei és a kulturális felé — a „tekhnében” járatos műfordító és az anglicista elkötelezettsége ér össze.4 Meggyőz minket arról, amit idézett írásában G. Mounin úgy fogalmazott meg, hogy a fordításnak, mint ahogy a műépítészetnek vagy a medicinának („ou la médecine”) egyszerre kell tudománynak és művészetnek lennie, „művészetnek, amely a tudományra támaszkodik” (Mounin i. m. 51). Más szóval: a művelet megköveteli a törvényszerűségek és szabályok beható ismeretét. A kötetben a fordításnak mint eljárásnak az elemzése (Preklad ako proces [A fordítás mint folyamat], 91—129] ilyen felbontásban mutatja be a bevezető két fejezetben és a rájuk következőkben (Preklad umeleckého diela [Az irodalmi mű fordítása], 52—67; Vernost, voTnosf, adekvátnosť [Hűség, szabadság, adekvát fordítás], 68— 90] tárgyaltakat.

A fordítás változatjellegéről olvashatjuk, hogy kifejezetten ilyen, amikor az eredeti ismeretét is feltételező metaszövegként használjuk. Célja ekkor nem az eredeti közvetítése, hanem a fordító felfogásához igazított variánsnak a megteremtése. A szerző Pope Homérosz-fordításaira utal (64—4), majd a továbbiakban a kétnyelvű olvasónak szánt fordítástípust exkluzívnak mondja. (De a kétnyelvű olvasóval mint „határértékkel” egyébként is számolnunk kell, s gondolhatunk ilyen összefüggésben például a szlovák Petőfi vagy Ady értékelésére nemzedéki, esetleg más körülhatárolásban. [Z. L.]).

Szokványosán a fordítás avulását a nyelv történetiségével, változásával indokolják. J. V. legalább olyan fontosnak tartja, hogy a régi fordításokban értelmezetťségiikre nézve keletkezik hiányérzetünk — „A fordításban nem a nyelv öregszik, hanem az interpretálás. Még egyszerűbben: nem az zavar, amit a fordító mondott, hanem az, amit gondolt közben” (89). S bizonyítékként hozza fel a — nyomatékosítás végett nevezzük így — klasszikus fordítást, amely nem kopik (A magyarban Arany János Shakespeare- fordításaira gondolhatunk).

F. Miko tanulmányában egy helyütt kiemeli a visszacsatolást (281). Kötetünkről úgyszintén elmondhatjuk, hogy e követelményt messzemenően teljesíti, s ebben a választáslehetőségekkel megadott állandó átváltásban — részelem és nagyobb egység, nyelv és kultúra között — követhetjük benne a fordítás alkotó jellegét.

Szorosan tartozik együvé a két utolsó fejezet (Naturalizácia v preklade [A meghonosító fordítás], 130—172; Preklad a štýlové konvencie [Stíluskonvenciók és fordítás], 173—223). Mivel a fordítás két kultúra metszőpontjában helyezkedik el, alkalmazhatjuk rá J. Lot man kulturtipológiai szempontjait, illetve a két kultúra közti feszültséget jelölő „mi—ők” oppozíciót. Amennyiben a fordítás jelentős mértékben megőrzi az idegen elemeket — egzotizáló; a meghonosító fordításban ennek ellenkezője történik, s végső fokon az átültetés a fordítás fogalmát meghaladó adaptálásba vagy parafrázisba torkoll. A kettő közt megfelelően arányító eljárást nevezik a szovjet fordításelméletben kreolizálásnak. Az első eshetőségben kitűnik a „helyi szín”, ezáltal azonban csökkennek a fordítás kommunikatív sajátságai. A meghonosítóban a helyhez és korhoz kötött hazai elemekkel cserélődik fel, miközben a megoldásban neutrális, jelöletlen, az eredeti műnek a helyi és korszakbeli kötöttségét fel nem sértő elemeket kell választanunk. Különösen fontos mérlegelnünk, hogy mit és mennyire, a jelentéses, „beszélő” nevek esetében, ahogy a fejezet Fielding Tom Jones-ának névtanával vagy Dante Poklában a nyolcadik kör ötödik bugyrát őrző ördöghad és ördögök nevének szlovák fordításával (V. TurCány—J. Félix 1964)5 s számos más példával, egyebek közt a szláv nyelvekben kölcsönösen érthető, de olykor félreérthető irodalmi névadással igazolja. Gogol A revizor új szlovák fordításában Chlastakov (szí. „chlastať — szürcsöl, <iszik>) nevének Chvastakov-ra cserélésével (szí. „chvastať sa” — dicsekszik) a fordító (D. Lahutová); az eredeti motiváltságát ekképpen kitérítő ráértést korrigálja (137).

A fordításban, magától értetődik, közrehat az eredeti műveltségi körének és kultúrájának ismereti foka, s az átadó, valamint a befogadó kultúra közös elemei folytán a befogadóhoz közelítő elemek kerülnek túlsúlyba. De azt se feledjük, hogy a nyelvi változás és változtatás az eszmei, magatartásbeli, értékelő célzat módosulását jelzi. Markánsan fejeződik ez ki például a megszólítás, a tegezés-magázás értékében és lehetőségeiben az egyes nyelvek szerint, oly szembetűnően az egyesélyes angolban.6