Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - FIGYELŐ - Koncsol László: Horizont

ború után pályára lépett nemzetiségi magyar Írók előbb-utóbb szükségszerűen bekövetkezett talajkereső és igazságkutató odahajlását jelképezné vele az elhagyott szülőföldhöz, mindahhoz, ,amit súlya miatt nem bírt elmosni az idő, elsodorni az ár, a dolgok árja, a nehéz, olykor gyutacsos-puskaporos, robbanni és ölni kész emlékekhez, a visszatérések szintén szükségszerű megrendüléseivel, hiszen ami akkor volt, az már rég nem a valóság, csak a maradványa, a jele, a romja: roncs, vagy annál is kevesebb — emlékkép.

A Kék farkasok 1972-ben, röpke két évvel az Anyám könnyű álmot ígér, Sütő gátre- pesztő könyve után jelent meg a Kriterionnál. Azért érzem ezt fontosnak, mert a nemzedékek egységét bizonyltja a vágyban, hogy mind az igazat írják. Mindkét műből a hitvallás pátosza süt ránk; az a hő sugárzik belőlük változó sűrűségű hullámokban, amelyet egy-egy erős gátnak nekifeszülő, nagy áldozatokra is elszánt test (lélek, szellem stb.) termel magából, olyan embereké, akik elhivatottságuk benső kényszeréből lökik vállukat a falnak, noha nem tudják, merre fog dőlni, csak azt, hogy befelé is omolhat, s őket is maga alá temetheti. Ez viszont egész embert követel; test, lélek, szellem, akarat, idegek, erkölcs, minden együtt van a nekifeszülések lázában. Király regényének lírájában, bölcseletében, utópiáiban, fájdalmában, dühében, ítéleteiben, vallomásaiban és álmaiban is egy teljes habitus munkálkodik. Regénynél műfajilag talán kevesebbet, de szándékában jóval többet kell tisztelnünk ebben a tiszta indulatú, igaz és szép könyvben, és persze társaiban.

Király, ha jól sejtem, mintegy huszonöt évesen kezdte formálgatni regényét: igazán fiatalon egy ilyen vállalkozásra, három verseskönyv és egy novellás kötet után, illetve szüneteiben. Értjük hát mindent belengő líraiságát. Túlzásait, például a kerettörténetben, vagy a nyolcadik részben, ahol a különben is vallomásos szöveget verssorokba futtatja, és így tovább, életkora, a lírizált próza divatja, az említett küldetéstudat meg a belőle fakadó pátosz számlájára írjuk, de ahol ez a líra keményre kalapált léthelyzetek kristályszövegeiből árad, ott ez a regény feledhetetlen élményt nyújt. Ilyen mindjárt a hazalátogatás vasúti nyitóképeinek egyszerű, őstermészeti ereje, a forró nyári vicinális padjain pilledő nimfa-menyecskékkel s a szatír vagy faun jegykezelővel, majd az űjratalálkozás tizenöt év múltán a közel kilencvenesztendős paraszt apókával és anyókával, ahogy ültek egymással szemben az asztalnál, a petróleumlámpa fényében, s bóbiskolva, de egyenes törzzsel várták a halált, mely csak nem akart eljönni értük. De nem is ez, hanem a zenélő óra története rendít meg bennünket létünk leglényegéig, s úgy érzem, ezt az élményt meg kell osztanom olvasóimmal.

A két öreg megkéri az ifjú hőst, a falu egykori tanítójának fiát, hogy a szobában, ahol szüleivel tizenöt éve menedéket kapott, s most újra megszállt, de ahova ők már nem bírnak a tizenkét lépcsőfokon fölkapaszkodni, húzza föl nekik a faliórát s az óra zenélő szerkezetét, hadd hallják megint, annyi hosszú év után, haláluk előtt. „Felhúztam azt is", meséli a regény én-hőse. „Könnyű, margarétás mezőt, fehér ruhás gyermek- játékokat, madarak röppenését idéző pengetős dallam szállt a szobában, lelibegett a lépcsőn könnyedén. A két öreg ember mozdulatlanul állt a lépcső előtt, az öregasszony leoldotta a kötényét, és lesimította a szoknyáját, úgy hallgatta; az öregember egymás mellé tette a két sarkát, akárha katonakorában, és megpróbált kiegyenesedni. Ott álltak a lépcső előtt, mint két törpe, mesebeli manó. A dallam véget ért.

— Még egyszer, úrfi lelkem, még egyszer!

Felhúztam a szerkezetet, újra ugyanaz a tiszta, üde dallam, hogy elszorult valami az agyban a hallatára.

— Még egyszer, legyen olyan jó!

Elvesztettünk mindent, mért nem maradtunk ilyennek, mint az a dallam, ki kénysze- rített bele, hogy recsegés-ropogás, idétlen, fülsértő nyikorgás, dübörgés, visongás legyen belőlünk, ahelyett, hogy megmaradtunk volna ilyen margarétás dallamnak, mely előtt így tud állni két vénséges vén ember.

— Még egyszer, jaj, istenem, még egyszer!

Semmit sem sajnálnék ezért a tisztaságért.

— Hogy szerettem én ezt az éneket, hogy szerettem! — sóhajtotta az öregasszony, és a szemét törölgette. — Akárhányszor elhallgattam volna, akárhányszor!"

Ez a kép, amelyben hitem szerint méltó ajándékot továbbítottam olvasóimnak, olyan mélységek fölé állítja az embert, hogy ezen a helyen le kell mondanunk elemzéséről.