Irodalmi Szemle, 1985

1985/9 - LÁTÓHATÁR - Vjacseszlav Szukacsov: Skorpió (elbeszélés)

SKORPIÓ

Vjacseszlav Szukacsov

Amikor véget ért a hóvihar, és a távoli fénytelen nap felkelt a falu fölött, mindannyian észrevették, hogy Nyinka Bezrukova házacskáját egészen a tetejéig be- hordta a hó, a kéményből meg gyéren kígyózik a szürke füst. Az összesereglett férfiak többször is körüljárták Nyinka lakhelyét, minden oldalról szemügyre vették, de nem fedeztek fel rajta semmiféle kivagy bejáratot. Vologyka felmászott hát a tetőre és lekiabált a kéményen. De ennek se lett semmi eredménye. Csak éppen Vologyka szívta tele magát füsttel. A férfiak megtanácskozták a dolgot, és úgy döntöttek, hogy ellapátolják a havat.

Hanyagul bekecse zsebébe süllyesztett kézzel ott állt Szer joga Bezrukov is. Figyelmesen követte a férfiak minden mozdulatát, megvetően vigyorgott, hosszúkás, nőiesen szép szemével hunyorgott hozzá.

Amikor a lapát először súrolta az ajtót, Szerjoga közelebb húzódott és rágyújtott.

— Hé, Nyinka! — kiáltotta Vologyka Baszov. — Élsz-e?

— Élek — hallatszott tompán Nyinka válasza.

— Rögtön kiásunk. Ne izgulj.

Szer joga Bezrukov a hóra köpte a csikket, álldogált még egy kicsit, aztán elindult a magas hókupacokkal teli utcán. Távozására mindenki felfigyelt, elsősorban a nők, s máris megkezdődtek a sutyorgások, találgatások, feltételezések.

Nyinka úgy perdült ki az ajtón, mintha medvebarlangból jött volna elő: borzasan, egy szál ruhában, mezítlábra húzott papucsban. Arcul legyintette Vovka Baszo- vot (Baszov neje összevonta a szemöldökét, és közelebb vonult a férjéhez], felnevetett, csak úgy mellékesen megcsókolt még valakit, majd elsírta magát és a nők karjaiba omlott.

— No, hagyd abba — nyugtatták gyöngéden az asszonyok —, hagyd abba, Nyinka.

— Ej, de keserves dolog — nyögött fel nevetve és könnyezve Nyinka, szomjasan jártatva szemét a tömegen —, hisz megdögölhet az ember, és a kutya se törődik vele. Atkozott egy élet ez, nem? Három napig ücsörögtem — valaki azért segíthetett volna. Oresfejű szörnyetegek, madárijesztők!

Mindenki tudta, kire vonatkoznak ezek a szavak, és nem haragudtak Nyinkára. Az meg, akinek címezte őket, rég nem volt már ott, csupán egy agyonrágott csikk sötétlett a vakítóan fehér havon.